Kitelepítés, avagy a kommunista pokol

Szaporodnak az olvasmányélményeim az egykori szovjet gulágokról, illetve Kelet- és Közép-Európában a szovjet mintára megszervezett kommunista munkatáborokról.  Borisz Paszternák (Doktor Zsivágó), Alexander Szolzsenyicin (Gulág) és Csikós György (Sztrájk a pokolban) az orosz bolsevik, Faludi György (Pokolbeli víg napjaim) a magyar (recski) munkatáborban személyesen megtapasztalt borzalmas embertelenségeket foglalta irodalmi alkotásba. Csak a legismertebbeket említettem. 

A romániai hasonlókkal a Mózes Árpád evangélikus-lutheránus püspökkel készített riportomban szembesültem először három és fél évtizeddel ezelőtt. A fentiekben megfogalmazottak alapján azt hittem, hogy a témát számomra legfeljebb árnyalni lehet, de már semmi újat nem lehet elmondani. Tévedtem. Mert most újabb olvasmányélménnyel „futottam” össze, Visky András Kitelepítés c. regényével. Bevallom, ezt már Nyilas Misi Pósalaki úrjához hasonlóan csak felolvasás útján, de hatása ugyanolyan, mintha magam olvasnám. 

A Kitelepítés a kommunista rendszer egyik legsötétebb arcát villantja fel: az álnok kétszínűségét. Mert miközben a kommunista párt hivatalos dokumentumai, a pártbrosúrák teljes társadalmi jogegyenlőségről, a szocialista humanizmusról papoltak, a valóságban emberek ezreit, tízezreit fosztottak meg mindenüktől. Egy részüket kitelepítettek a Baragánra, olyan területre, ahol még ivóvizet sem biztosítottak számukra. Tették azt nemzetiségük, vallásuk, esetleg szolidabb vagyoni helyzetük miatt. Osztályellenségnek bélyegeztek mindenkit, a csecsemőtől az aggkorúakig. Az említett műben a bebörtönzött tiszteletes apa feleségét hét gyermekével. A hivatalos kitelepítési papírban a kétéves gyermek kitelepítési indokaként a nevetséges „ellenforradalmárt” írták be. Tették minden lelkiismeret-furdalás nélkül. A család egy ideig a lösztalajba vájt barlanglakásban, aztán a sváb kitelepítettek készítette vályogbarakkban vészeli át tüzelő, téli ruházat nélkül az orosz sztyeppéről érkező Crivăț tombolását. Ilyen körülmények között élt le a család éveket a nyáron kavargó, mindent belepő porban, télen a fehérré vált Duna menti hópusztaságban. 

Nem könyvismertetőt szeretnék írni, remélem azt megtették, megteszik a nálam elhivatottabb műítészek. Ezért nem ecsetelem a román állambiztonsági szervek embertelenségét. Aki teheti, olvassa el a könyvet. Valószínűleg mindenkinek többször is könny szökik a szemébe. Ha máskor nem, hát akkor, amikor elolvassa a felcseperedő, akkor nyolcéves kisfiú első találkozását a számára addig ismeretlen édesapjával. 

Nem vagyok bosszúálló természetű, de sokadszorra tartom felháborítónak, hogy az egykori igazságszolgáltatás, a politikai rendőrség tagjait soha senki nem szembesítette cselekedeteikkel. Az egykori meghurcoltaknak annyi erkölcsi elégtételük sem volt, hogy kínzóik szemébe mondhassák vádjaikat. A hamis, koholt vádak alapján elítéltek a bíráiknak. Az embertelen körülmények között dolgozók az őket éheztető lágerparancsnoknak. A fegyveres őreiknek, az őket gumibottal ösztökélő munkafelügyelőknek. Az utóbbiak közül azoknak, akik a Luciu Giurgeni táborban halálra dolgoztatták az ártatlanul elítélt Karácsonyi István aradi minorita atyát.  Vagy a kényszerlakhelyet igazoló DO-os (Domicilu obligatoriu) bélyeget a 14 éves gyermek friss személyazonosságija fényképére rápecsételő milicistáknak. Mert jogilag az 1989 után hatalomra került új rendszerben sem tették azt számukra lehetővé. Ők akkor sem perelhettek senkit. 

De legalább annyi lelki elégtételt kaphattak volna, mint Ferencz Ervin ferences atya a társait halálra, őt életfogytiglani börtönre elítélő bíró halálakor. Ő a ravatalozóban a holttest mellett felsorolhatta annak bűneit, de jó keresztényként felajánlotta, hogy a végítéletnél majd ő fogja az illetőt védeni az Út ítélőszéke előtt.