„Koporsószeg” túlkínálat

Ismer-e a kedves olvasó olyan alkoholistát, aki jó útra tért, mert megdrágultak a szeszes italok? Hát olyan láncdohányost, aki többé nem gyújtott rá, mert a cigi luxuscikknek számít, ráadásul a dohányzás káros, nagyon káros az egészségre? Valóságos koporsószeg.

Nem állít(hat)om holtbiztosan, hogy nincs ilyen eset, bizonyára találni rá egy-két példát, ám kétségtelen, hogy az „fehér hollónak” számít a szenvedélyesek körében. Tessék csak jól körülnézni az ismerősi körben! Aztán tessék végigjárni a délutáni órákban a főutcát, lenézni a járdára, terepszemlét tartani a villamosmegállókban a ligeti padok környékén. Minden képzelőerőt felülmúl az eldobott csikkek száma. Az ember azt hihetné, hogy minden járókelő dohányos, és senki nem veszi azt a fáradságot, hogy az elszívott cigaretta végét a szemétkosárba dobja.

Persze itt se általánosíthatunk. Van kivétel. Tisztelet neki.

De a többség?

Arad ma egy lakosságában erősen felhígított, a cívis magatartás és viselkedésmód alapfogalmait hézagosan ismerő település.

Mert a dohányost árdrágítással nem lehet visszarettenteni. Legfeljebb káromkodik egy nagyot, lehúzza a kormányról a keresztvizet, és megkeresi a kiskapukat. Ebben „gyárilag” igen jók vagyunk.

No de maradjunk a cigi áránál. A kisebb pénzűek is megtalálják a megoldást kínáló kiskaput. Ez pedig a határ túlsó oldalán megnyílt nemzeti dohányboltokra „nyílik”. Ezekben a trafikokban ugyanis többféle kiszerelésben árulják a szűzdohányt. Hát akkor irány Battonya, Dombegyház! Odaát örülnek a romániai dohányosok inváziójának. Jól megélnek belőle.

Nagyapám idejében is dózniban tartották a szűzdohányt, és saját kézzel sodorták selyempapírba. Egy nyalintás a végén, és máris kész a cigi. De igen olcsón be lehet szerezni azt a kis házi készüléket, amely az emberi kéz helyett pontosan, szépen elvégzi ezt a műveletet. Otthon készül a cigi. Magyar–román együttműködésben, mindkét „fél” hasznára.

Magam is szívtam közel három évtizedig. Nem török pálcát a dohányosok fölött, csak azért, mert nem kímélik egészségüket. De azokra nagyon dühös vagyok, akik úton útfélen lazán ledobják a csikket. Hiszen vannak olyan helyek (pl. a ligeti sétány, villamos sín), ahonnan ezt kiseperni sem lehet. Egyenként kellene kihalászni.

De egyáltalán vannak még utcaseprők? Mert én régen nem láttam egyet se belőlük. Holott pár éve még legalább éjszakánként dolgoztak az utcámban.

Arra is roppant kíváncsi lennék, hogy egyáltalán, büntettek-e meg valakit mifelénk azért, mert az utcán szemetelt? Van-e olyan városi törvény, házirend, amely ezt előírja? Van-e olyan szerv, amely ellenőriz, és ha kell, bírságot ró ki?

No, ez az a mozzanat, amikor rá kell döbbenem arra, hogy mindezek költői kérdések.

A valamikor oly rátarti Arad napjainkban csupán árnyéka egykori külsejének. Akik a sorsa fölött döntenek, maguk se érzik azt, hogy a tiszta, rendezett város névjegykártya csupán, kiinduló pont a merészebb álmokhoz, tervekhez.

Hangzatos tervekben ugyanis igen jók vagyunk.

Ez közelmúltunk egyik átmentett öröksége.