Lejtőn

Sikerül-e megállítani az euróövezet összeomlását?

Egyesek már szorgalmasan ássák a sírját, már percekben számolják, mennyi van még hátra, amíg a pénteki – sokadik – rendkívüli EU-s válságcsúcson bekövetkezik az elkerülhetetlen.

Vagy mégis elkerülhető az összeomlás? A kilátások egyre borúsabbak.

2008-ban, a gazdasági világválság kirobbanásakor az annak kezelésére hozott intézkedések hatása nem maradt el, a kezdeti visszaesés után 2009 második felében megállt a zuhanás. Aztán 2010-től a krízis jelei ismét jelentkeztek, s újabb és újabb EU-s szintű gazdaság-politikai intézkedések váltak szükségessé. Ezek hatása viszont egyre rövidebbnek bizonyult, a megszorítások pedig egyre drasztikusabbak.

A kezdeti mérsékelt optimizmust lassan fölváltja a pesszimizmus, hogy az újabb és újabb intézkedések sem menthetik meg a beteget.

Míg 2-3 évvel ezelőtt a kereskedelmi bankok, majd egyes periférikus tagországok helyzete keltett aggodalmat, manapság az adósságválság tornádóként a központi tartópilléreket is fenyegeti. Minden szem Németországra figyel, Európa legerősebb, leghatalmasabb gazdaságától várják a kilábalást.

Kérdés, hogy Németország képes-e kihúzni a bajból a többieket? Meddig tudja – Hollandia és a skandináv országok segítségével – húzni a szekeret? Hiszen a legerősebb ló is csak egy bizonyos nagyságú terhet képes elhúzni, ha túlrakják a szekeret, összerogyik. A potyautasok, az euróövezet szekerét tovább húzni képtelen, de a terhet folyamatosan növelő országok száma növekvőben.

A pénzpiacok bizalmatlanok. A segítség cseréjében Berlin szigorú feltételeket szab – amelyek képesek lennének visszaállítani a kibillent egyensúlyt, véget vetni az oly káros populizmusnak és meghónosítani a fegyelmet. A másféle társadalmi morálhoz szokott dél-európai országok számára ez keserű pirulának bizonyul. Nem biztos, hogy elfogadják, s még kevésbé, hogy ha elfogadják, be is tartják.