Lengyel útmutatás

Merjünk kicsik lenni, fogalmazta meg Kovács László akkori külügyminiszter az EU taggá vált Magyarország külpolitikai credoját. Budapest tartotta magát ehhez, a közel hat éves EU tagság alatt Budapest európolitikáját a kényelmes passzivitás jellemezte.

Mifelénk sem különb a helyzet: noha belföldi felszólalásaikban nem győzik hangsúlyozni, hogy Románia az EU hetedik legnépesebb országa, európolitikai tettek terén Bukarest ugyanolyan passzív és súlytalan. Bukarestnek is van mersze (értsd: kényelme és inkompetenciája) kicsinek lenni.

Varsó ellenben mer nagynak lenni. Lengyelország ugyanis az egyetlen a 10 egykori szocialista új EU tag közül, amely jól körvonalazódott elképzeléseket dolgozott ki, komolyan veszi EU-s tagságát, beleszólást követel és küzd ki magának az uniós politika alakulásába. Jóllehet határozott USA-irányultságával, illetve Moszkvával szembeni komoly fenntartásaival jóformán őrületbe kergetik az orosz medve „érzékenységére” oly figyelmes, s az USA dacolására berendezkedett nyugati országokat. Míg a többi keletieknek akkor sincs véleményük, amikor a nyugatiak rákérdeznek, Varsónak akkor is van jól körvonalazódott álláspontja, amikor nem is kérik ki véleményét. Lisszaboni szerződés, agrárpolitika, támogatási rendszer átszervezése, keleti terjeszkedés, harmadik világ segélyezése, klíma-változás kezelése, külpolitikai irányvonalak, stb: 2004 óta szinte minden területen lehet hallani Varsó jellegzetes hangját, miközben a többiekből harapófogóval sem lehetett kihúzni a szót.

Bármennyire fülsértő a nagy nyugati kancelláriák (főleg az EU-t irányító Párizs-Berlin kettős) számára, aktív külpolitikájával Lengyelország meg is valósítja célkitűzéseit. Mindenekelőtt a Keleti Partnerség című stratégiai irányvonalat: sikerülve Svédországot, Finnországot, Csehországot és a három balti országot maga mellé felsorakoztatni, Varsó kiharcolta, hogy az EU figyelme ne a Sarközy francia elnöknek oly kedves észak-afrikai muszlim országokra (Mediterrán Unió), hanem a tőlünk keletebbre lévő, orosz igából épp, hogy kiszabadult volt szocialista országok felkarolására összpontosuljon.

Mindenekelőtt Lengyelország hagyományos „kistestvéreire”, Beloruszra és főleg Ukrajnára. Amelyekhez nemcsak évszázados kapcsolatok fűzik, hanem Sztálin hozzájuk csatolta a Ribbentrop-Molotov paktum eredményeként elfoglalt egykori Keletlenygelországot. A „lengyel Erdélyt” élen a lengyelek nemzeti szentéjével, a manapság Ukrajnában lévő gyönyörűséges Lemberg (lengyelül Lwów, ukránul Lviv) városával. Melynek elvesztése örökké nyílt seb marad a lengyel nemzet testén.

Jóllehet együttvéve Beloruszban és Ukrajnában (az egykori Kelet-Lengyelországban) kevesebb, mint egymillió lengyel maradt (1939-ben olyan 6 millió volt!), Varsó lett ezen országok nyugati orientációjának védőügyvédje. Minszk – egyelőre – nem kér a támogatásból, Kjiv viszont évek óta élvezi a lengyel támogatást. Noha a lengyel-ukrán viszony például a magyar-románnál lényegesen elmérgezettebb volt végig a 20.-ik században!

Kétségtelen, a 10 milliós Magyarország nem azonos súlycsoport a 40 milliós Lengyelországgal, Románia, pedig örülhet, hogy 2007-ben Brüsszel jókora nagylelkűségről tett tanúságot, s egyáltalán befogadta az EU-ba. A 10 keleti új tagország vezéregyénisége egyértelműen Lengyelország.

Budapest és Bukarest azonban így is elindulhatnának a Varsó által már kitaposott úton. Az unión kívül rekedt nemzetrészek – kárpátaljai és délvidéki magyarok, moldvai románok – bizonyára nem vennék rossz néven. Sőt, az unión belüli erdélyiek és felvidékiek sem.