Magyar szabadságharc a hidegháborúban

1956. október 23-án a magyar nemzet fellázadt a kívülről ráerőltetett kommunista rémuralom ellen. Rövid időre felcsillant a szabadság reménye, a felkelés elterjedésével és felerősödésével a kommunista hatalom visszakozásra kényszerült, a nép egyre több engedményt csikart ki, a Nagy Imre-kormány kikiáltotta az ország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépését, az egypártrendszert is felszámolták, napokon belül újraalakultak a történelmi pártok. Sőt, a szovjetek is azt a hamis látszatott keltették, hogy kivonják csapataikat Magyarországról. Néhány napig úgy tűnt, hogy a szabadságharc diadalmaskodik.

Sajnos erre nem volt reális esély, a világpolitikai helyzet nem tette lehetővé egy ország kiszakadását a szocialista lágerből (milyen találó kifejezés). 1945-ben a nyugatiak és a szovjetek Jaltában felosztották egymás között Európát és Ázsia egy részét. A választóvonal Németországot és Koreát kettévágta, Kelet-Európa pedig a szovjet befolyási övezetbe került. 11 évvel a második világháborús győzelem után a szovjetek hallani sem akartak arról, hogy lemondjanak bármiről is szerzeményeikből. Moszkvában úgy vélték, hogy az örökké jár nekik, 20 millió emberáldozattal fizettek meg érte, a háború sebei még nem gyógyultak be. Sőt, a kommunizmusban vallásosan hívő Hruscsov pártvezér meggyőződése volt, hogy a kommunizmus világszintű diadala csak idő kérdése. Szóba se jöhetett tehát Moszkva számára, hogy elengedje Magyarországot.

Október 29-én ráadásul kitört a szuezi válság, amikor Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael megtámadta Egyiptomot, miután utóbbi egyoldalúan államosította a brit és kisebb részt francia kézben lévő stratégiai fontosságú szuezi csatornát. Hruscsov atomcsapással fenyegette meg emiatt Londont és Párizst, de még az USA is háborúval (igaz, csak hagyományossal) fenyegette meg a briteket és a franciákat, ha nem állítják le azonnal az Egyiptom elleni támadásukat. Ekkora kétoldalú nyomás alatt London és Párizs kénytelen volt visszavonulni, mit sem törődve a hatalmas presztízs-veszteséggel – Nagy-Britannia akkor vesztette el nagyhatalmi státusát, 1945-ben ugyanis még az USA és a Szovjetunió egyenlő partnerének számított.

Moszkva tehát a nyugatiakkal való katonai konfrontációt is vállalta volna, a nyugatiak viszont aligha, főleg, hogy többnyire a második világháborút, majd az 1950 és 1953 között dúló, véres koreai háborút megjárt veteránokat kellett volna újból behívni. Amúgy az USA sem volt hajlandó lemondani Korea déli részéről, amikor a kommunista észak megtámadta, s Nyugat-Berlinről sem 1948–49-ben, amikor a szovjetek blokáddal körülzárták a város amerikai, brit és francia megszállású negyedeit.

1956-ban, a kőkemény hidegháborús szembenállás idején Magyarország helyzete kilátástalan volt. Lengyelországban az 1956 nyarán elkezdődött népfelkelés éppen október derekán végződött a helyi kommunisták győzelmével a Moszkvából kiküldöttek fölött. Addig közvetlenül Moszkva nevezte ki Lengyelország vezetőit, jelentős részben valamilyen lengyel származással rendelkező, lengyelül azonban alig tudó, lengyel nemzeti öntudattól teljesen mentes kommunista szovjet állampolgárokat. 1956 októberében a lengyel nemzeti kommunisták elzavarták az országból Moszkva helytartóit, és saját maguk választották meg vezetőiket. Ez már egymagában óriási pofon volt a Szovjetunió számára. A lengyelek ezt nyereségnek tekintették, többre nem reménykedhettek az akkori helyzetben.

Ha a lengyel népfelkelés kitartott volna október 23-ig, teljesen más lett volna a helyzet. Sőt, ha esetleg Magyarország és Lengyelország mellett a kettő között fekvő Csehszlovákia is fellázadt volna, akkor talán lett volna esély, hogy Moszkva hogy Moszkva engedményeket tegyen.