Marad a szürke hamu?

A rovatcím alatt sokan (jogosan) enyhe utalást éreznek arra, ha valaminek nagyobb a füstje, mint a lángja. Általában jómagam is ilyen vonatkozásban használom.

A kivétel azonban erősíti a szabályt. Ezúttal valóban komoly, rangos eseményről szeretnék szót ejteni. Aradi áthallásai nemcsak a „vájtfülűekhez” szólnak.

A Partiumi Honismereti Konferencia ma már a Kárpát-medencei magyarság egyik legjelentősebb szakmai fóruma. Huszonegy éve indult azzal a céllal, hogy változó helyszínekkel a Bánság és a „Részek”, azaz a Partium helytörténeti kutatással, az épített,l valamint a szellemi örökség megőrzésével és átmentésével foglalkozó kutatók tapasztalatcseréjére nyújtson lehetőséget. Egyre növekvő tekintélyével viszont már régen átlépte e történelmileg behatárolt területeket, hiszen többek között az EMKE, az Erdélyi Múzeum Egyesület, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Egyesület, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány, az anyaországi Város- és Faluvédők Szövetsége is rendszeresen képviselteti magát.

A rendezvény példás házigazdájának bizonyuló Bihar megyei Borson a hét végén jubileumot is ünnepeltünk. Honismeret, a megtartó erő címmel látott napvilágot a nagyváradi székhelyű Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 100. kötete. Ebben két állandó aradi résztvevő, Ujj János és e sorok szerzőjének tanulmánya valamint Nagy István, Olasz Angéla és dr. Vajda Sándor, írásai olvashatók.

De ennél fontosabb, hogy idén nyolcan képviseltük a szellemi örökségünk megmentésében érdekelt Arad megyei magyarságot. Talán többen, mint eddig bármikor.

És nem is akárhogyan, hiszen hárman nagy érdeklődésre számot tartó dolgozattal jelentkeztek, s az idei Fényes Elek-díjat Deák József borossebesi ny. tanár, helytörténeti kutató vehette át, akinek, lakhelyét tekintve, talán a legbehatároltabbak a kutatási lehetőségei.

Ebből a szemszögből, úgy tűnik, nincs okunk a borúlátásra.

Alátámasztják reményeinket a helyi vonatkozású helytörténeti írások és kötetek megjelentetése.

Sajnos nem egészen van minden „sínen.” Idehaza, szűkebb pátriánkban a tárgyi és szellemi örökség ápolására egyelőre nincs hosszú távú elképzelés. Alkalmi eseményekhez, a számos kihívásnak egyre nagyobb erőfeszítéssel eleget tevő maroknyi személyhez kötődik. Egy-egy szimpózium, egy-egy évforduló, a civil szférában üstökösként feltűnő, aztán teljesen letűnő, kihunyó polgári kezdeményezéssel hozható összefüggésbe.

Sokan kérdik: hová lett el az említett vonatkozásban sok kezdeményezés elindítója, örökségromboló ötletek elleni polgári tiltakozások szervezője, az Aradért mozgalom?  Miért hallgat a Fiatal építészek társasága? Meddig tart ki a lepusztított Teba gyár ipartörténeti hasznosítását célzó kezdeményezés mögött  álló, fiatal csoport buzgalma? Mikor vállal szerepet e bátor kezdeményezések támogatására a mecenatúra, hiszen nélküle manapság aligha található hosszú távú anyagi forrás?

Én magam kiegszítésként halkan csak azt kérdem: mikor sorakoznak fel az erősödő, de szakmai és anyagi támogatottság híján rövid idő után kihunyó kezdeményezések mellé a legerősebb szakmai háttérrel rendelkező helyi intézmények: a megyei múzeum és a két aradi egyetem?

Negyedszázada a nyugati országrész egyik felsőoktatási központja Arad. Meglehetősen hosszú idő. De a civil szférában ennél jóval halványabb erőteljes intézményi és szellemi potenciáljuk jelenléte.

A közélet és a magas szintű oktatás közötti láthatatlan paraván ledöntése nélkül erősen kísért a vidékiesség, a provincializmus veszélye.

Idehaza valóban sokszor síppal, dobbal, nádi hegedűvel „harangozzuk” be az eseményeket, aztán a füst eloszlik, a láng kilobban, a parázs kihűl.

És marad a szürke hamu.

És marad a szürke hamu?