Megoldhatatlan kérdés?

Történelmi minimumra csökkent a születések száma Magyarországon, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal (KSH) pénteki közleménye szerint tavaly 77 500 gyerek született, 7725-tel kevesebb, mint 2023-ban, és nagyjából 15 ezerrel kevesebb, mint az elmúlt másfél évtized csúcspontját jelentő 2016-ban és 2021-ben.

Amióta 1949-ben elkezdték évente vezetni a statisztikát, ez volt a valaha mért legalacsonyabb születésszám, a születések száma először esett 80 ezer alá. A rendszerváltás idején még 125 ezer körül alakult, 1998-ban esett először a százezres küszöb alá, az utóbbi évtizedben 90 ezer körül stabilizálódott, a százezres szintet azonban még véletlenül sem sikerült elérni.

Zsákutcába jutott a magyarországi család-politika? Orbán Viktor prioritásnak tekinti a demográfiai válság visszafordítását, az utóbbi 15 évben széleskörű támogatásokon alapuló, részletesen kidolgozott családpolitikát dolgozott ki. El is ért bizonyos sikereket a népességcsökkenés megfékezését illetően. A demográfiai önfenntartás, vagyis az, hogy átlagosan minden nő 2,1 gyereket szüljön élete során, mégis fölöttébb ambiciózus célnak tűnik. A belföldi és külföldi tapasztalatok óvatosságra intenek. Magyarország 1978-ban volt legutóbb önfenntartó, azóta a termelékenységi ráta folyamatosan csökkent, egészen 2011-ig, amikor 1,23-ra zuhant. Az orbáni politika nyomán azóta sikerült folyamatosan felemelni, 2022-ben már 1,59 volt, 2023-ban viszont 1,51-re esett vissza, amikor az országban csak 85 225 gyerek született, tavaly pedig 1,38-ra, a KSH legfrissebb adatai szerint. A magyar termelékenységi ráta még így is meghaladja az európai átlagot, jóformán minden ország hasonló, vagy súlyosabb demográfiai válsággal szembesül. A huszadik század első felében például az olasz volt Európa legszaporább népe, manapság viszont az olasz Európa legöregebb társadalma, az 1,23-as termelékenységi arány pedig az egyik legalacsonyabb. 

Tekintettel az európai országok hasonló társadalmi-gazdasági berendezkedésére, aligha tekinthető reális célnak, hogy Magyarországon kisüt a nap, miközben Európa szinte minden más országában tovább tombol a demográfiai vihar. A nyugati országok bevándorlással pótolják a demográfiai mélyrepülést, a lakosság statisztikai növekedése arra vezethető vissza, noha egyre nyilvánvalóbb, hogy ez nem megoldás, inkább további súlyos társadalmi feszültségek forrása.

Az önfenntartásra törekvő magyar megközelítés kétségtelenül helyes, mégis kérdéses, hogy anyagi támogatásokra épülő határozott családpolitikával elérhető-e. Az utóbbi évek kedvezőtlen fordulata erre utal, a nagyszerű állami támogatás egymagában nem elég. Alighanem mélyreható társadalmi szemléletváltozásra is szükség lesz, a gyermekvállalás ugyanis nemcsak az anyagiaktól függ. Magyarország például könnyen kiheverte mindkét világháború és az 1956-os nagy kivándorlás okozta demográfiai veszteségét, a népesség tartósan növekedett, holott akkoriban semmilyen családtámogatási rendszer sem volt. Legfeljebb az „egyet az anyáért, egyet az apáért, egyet a hazáért” féle társadalmi elvárás. A huszadik század közepéig, összehasonlíthatatlanul rosszabb anyagi helyzetben a 3-4 gyerekes nagycsalád volt általános, a hetvenes években pedig a kétgyermekes család. Ennek nyomán az anyaország lakossága 9,64 millióra esett vissza a legutóbbi népszámláláson az 1981-es 10,71 milliós csúcsról. Vagyis bő negyven év alatt, békés időkben 1,07 millióval csökkent, ami nagyobb emberveszteség, mint a két világháborúban együttvéve! Sőt, a reális veszteség még nagyobb, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején ugyanis több százezer külmagyar települt át az anyaországba.

Manapság sokkal jobb anyagi és fejlettségi körülmények között (pelenkákat például már nem kell mosni) viszont még a hetvenes évek szintje is elérhetetlennek tűnik.