Nem tennénk az ablakba…

Nem szeretek ünneprontó lenni. Vártam is e gondolatok „meghangosításával” néhány napot. Hadd erősítse önbizalmunkat, egészséges lokálpatriotizmusunkat az idei magyar napok igényes megszervezése és a rendezvények iránti hatványozott érdeklődés!

Jó volt magyarnak lenni itt, a végeken, a szabadságharc hőseire való emlékezés napjaiban.

Mert az ember hajlamos az elfogultságra, az eufóriára. Ilyenkor rózsaszínűnek látja azt is, ami egyáltalán nem ilyen lélekemelő.

Ami szürke, kopott, elhanyagolt, gazdátlan.

Ilyennek látják a várost az Aradhoz lelkileg semmiben se kötődő külföldiek.

A semlegesek.

Már tavaly is elég gyakran hallottam tőlük ilyen felhangokat. Ha idén is megismétlődnek, feljegyzem őket – mondogattam magamban.

Megtettem. És rádöbbentem, többnyire igazuk van.

A város épített öröksége ritka kincs. Ezt mindenki értékelte. Középületei, bérpalotái, polgárházai helyenkénti szívszorító elhanyagoltságukban is mutatósak.

Ami szemet szúrt a látogatók többségének, az a belvárosi üzlethelyiségek némelyikének lepusztultsága, a járdákra szétdobált rengeteg papír és cigarettavég, a hirdetőoszlopokon cafatokban lógó plakátmaradványok, a hínáros, bűzös ligeti tó, a Szabadság-tér elhanyagoltsága, a lámpaoszlopok kopottsága és kajlasága, a tereket borító undorító galambpiszok, a városháza előtti zöldövezet siralmas külseje, a sétálóutca jelenlegi állapota, a virágok mellőzése a főutcáról, a Maros-parti sétányról, az itteni töredezett lépcsősorok, a Kultúrpalota környékének elhanyagoltsága, a Kaszinó épülete körüli dzsungelnyi gaz…

Tovább is van, mondjam még?

Észrevételek, amelyek bekerül(het)nének a város vendégkönyvébe.

Ha lenne ilyen.

Minden kritikai észrevételt, bármilyen finoman is fogalmazták meg, egy-egy késszúrásként könyveltem el. Olykor a replika se maradt el. Pesti vendégeket szoktam megkérdezni, hogy odahaza mikor jártak utoljára a VIII. kerületben? Mert finoman szólva az sem egy elit körzet.

De az legyen az ő bajuk.

Nekünk, régi aradiaknak a mi városunk elmarasztalása fáj.

És még azt se mondhatjuk, hogy nincs igazuk. Ha a legszembetűnőbb bírálat tárgyai – a középületek felújítása gyakorlatilag még megoldatlan kérdés és nagyon pénzfüggő, a többi szinte csak hatósági törődés és polgári öntudat kérdése.

Ez utóbbi, sajnos, a város hallatlan nagy felhígulása miatt már jó ideje hiánycikk.

Tanácsos urak, bizonyára emlékeznek rá, hogy még az „átkosban” is volt egy bizonyos 7-es törvény, amely kereteket szabott a városi létnek. Arról szólt, hogy mit szabad és mit nem a város területén.

A kihágások elkövetőit pedig megbírságolták.

Papíron létezik a városvezetést segítő, civilekből álló „öregek tanácsa”. Van egy hangzatos Pro urbe nevet viselő civilszervezet.

De kíváncsi lennék, mikor kérték ki és fogadták meg a tanácsukat, javaslatukat?!

Miért szánták nekik a sóhivatal szerepkörét?

Ha igaz – és miért ne lenne az? –, hogy az európai kulturális fővárosi cím sok szép és hasznos rendezvény mellett a fejlett cívis magatartást is feltételezi, akkor mi aligha reménykedhetünk.

Még azzal se vigasztalódhatunk, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.