Nyelvi ficamok, törések

Akinek van szeme, látja, ha van füle, hallja, hogy beteg, nyögdécsel írott és beszélt nyelvünk. Kettős fronthatástól szenved immár tartósan, és kétséges, hogy kisöpri-e egyhamar a nyelvünket ért romlás levegőjét egy erőteljes, következetes, öszszehangolt frontvonal. Pedig arra lenne szükség. Nem kell tudósnak lenni ahhoz, már az iskolás gyermek is megérti, megtanulja, hogy az anyanyelv állandóan változik: a régi szavak elavulnak, helyettük újak keletkeznek. A napokban erről egy nyelvész professzor asszony nyilatkozatát hallottam a rádióban, aki szerint a magyar értelmező szótárakat tíz- évente ki kellene cserélni, vagyis felújítani, mert gyorsan változó, fejlődő világunkban az anyanyelv sem rekedhet meg, lépést kell tartania a korral. Jogos elvárás. Régen élt nyelvújítóink is azért hadakoztak, hogy létjogosultságot nyerjen a magyar szó, megszabaduljon anyanyelvünk a sallangoktól, és teret veszítsen az idegen hatás. Erre mi történik napjainkban? Az irodalmi nyelv is, a köznyelv is mindinkább elfekélyesedik. És bár vannak, akik gyógyítgatják, ápolgatják, sajnos kevesek hangja jut el a fülekhez. Ezen kevesek egyike a hozzánk igen közel álló dr. Brauch Magda, akinek a nyelvápolást szolgáló köteteit lapozgatva  elégtételt érezhet az olvasó. Az anyanyelv pallérozásának szükségességét nem elvont eszmefuttatásokban juttatja kifejezésre, hanem konkrét, a köznapi beszédből vett példákkal, melyek hol megmosolyogtatnak, hol megdöbbentenek: valóban ilyen helytelenül, magyartalanul, pongyola stílusban írunk, beszélünk?! A válasz ott van a szemünk előtt fehéren-feketén: igen. Legutóbb éppen lapunk hasábjain (január 15.) Komoróczy György Édes anyanyelvünk című könyve méltatása kapcsán szembesített azokkal a gyakori hibákkal, amelyek belopták magukat a beszédünkbe, és mint a bogáncs, megkapaszkodtak benne. Tessék csak megfigyelni, hogy ma már milyen sokan elfelejtettek beszélgetni, mesélni, tudatni, közölni, mondani, ismertetni, tájékoztatni, alkalomadtán fecsegni, diskurálni, trécselni. Mostanában kommunikálni szoktak... Ez ugye mindjárt másként hangzik, nem olyan pórias. De lépjünk a sportpályára. A gyengén teljesítő sportoló mentségére mondják mostanában, hogy elmulasztották felkészíteni őket fizikálisan és mentálisan... Választások idején nagyon fontos a polgárok verbális tájékoztatása, az állandó kontaktus, ugyanis ez motiválhatja őket a döntésükben. Ki ne tudná, hogy akit a polgárok preferálnak, az évekig elüldögél a bársonyszékben, és profitál választóinak szimpátiájából.A gyermeknevelés terén is akadnak újdonságok: kreativitás, kooperáció, kommunikáció ez a hármas jelszó kell, hogy érvényesüljön a tanügyben. Legalábbis ezt nyilatkozta a magyar rádióban egy szakember, és aligha szankcionálta őt bárki is e fogalmazásért. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a magyar nyelvészek körében prioritást élvezne egy ilyen szakmai okfejtés! Hétköznapi esetet mondott el a napokban egyik olvasónk: “Városi ember vásárolta meg a mellettünk lévő házat, és át-átjár hozzánk kerti szerszámokért, talicskáért, ami nélkülözhetetlen egy falusi portán. Kishavernak szólítja hatéves Lajoska unokánkat, folyton ungorkodik vele, szeret nagyképűsködni, olyan divatos szavakat kever a beszédébe, amit mi nem szoktunk használni. Már többször kifejtette, hogy melyik párt tagságával nem érdemes kommunikálni, mit nem szabad tolerálni, és így tovább. Lajoska a felét sem érti annak, amit hall, ezért komolyan megorrolt. Odafordult a szomszédhoz: Nem adjuk már magának a talicskánkat! Vegyen, ha akar. A mi talicskánkat ne tolerálja!”Szóval sok a gyomlálni- való a beszédünkből, mert a kettős fronthatás erősen megviseli. Részben az idegen szavak, részben az anyaországi “modell” majmolása.Ne attól tanuljunk, aki per pillanat borzasztóan örül és rettentően boldog, mert több, mint biztos, hogy nem ez a profitábilis megoldás. Valószínű, hogy e tárgykörben van másoknak is néhány implicit gondolata, játsszunk hát nyílt kártyákkal! Vannak helyzetek, amikor csak a “sebészkés” segít.