Párbaj a becsületért

A lexikonok meghatározása szerint a párbaj (duellum) két személy kölcsönös megegyezésen – a korabeli társadalmi szabályok szerinti – egymás ellen lefolytatott, életüket, testi épségüket veszélyeztető küzdelme.Ősrégi viadal, amelynek eredetét még a bibliai Sámson és Góliát küzdelmére vezethetjük vissza.Legelterjedtebb a középkorban volt, amikor a párbaj központjában mindig a becsület megvédése állt. Aki a becsületét ért sérelmet nem igyekezett megtorolni, azt akkoriban gyávának bélyegezték, társadalmi elszigetelődésre, kitaszításra számíthatott.A párbajt a polgári államok törvényei mindig tiltották. Ha valakit a viadalok során mégis megöltek, megsebesítettek, a tettes az érvényes törvények szerinti büntetésre számíthatott. Hogy ez nem mindig így történt, az a jogállamiság hiányával magyarázható.Az egyetemes és a hazai történelem jeles személyiségei közül többen is párbajoztak. És, ahogy az életben gyakran előfordul, a szerencse nem mindig annak kedvezett, akinek az oldalán volt az igazság. A világirodalom egyik legnagyobb lírikusa, az orosz Alekszandr Szergejevics Puskin a feleségét ért inzultus miatt kényszerült párbajozni egy, a fegyvert nála nyilván sokkal jobban forgató francia katonatiszttel. Sebesülésébe belehalt.Hasonlóképpen végezte az 1849. február 8-i aradi csata hőse, Asztalos Sándor, akit az emigrációban lőttek le párbajban.A közel hat évig az aradi várban hadmérnökként szolgáló Bolyai János, a világhírű matematikus lobbanékony ember volt, és igen gyakran párbajozott.Herczeg Ferenc, a 19. század egyik „legdivatosabb” írója 1887-ben kardpárbajt vívott „első vérig”, és megsebesítette ellenfelét. Előkelő „reputációja” ellenére sem tudta elkerülni az igazságszolgáltatást, bár a szentencia igencsak enyhe volt: négyhavi elzárás. Jókai Mór szerkesztőként kemény szóváltásba keveredett Bulyovszky Gyulával, végül karddal szolgáltattak egymásnak igazságot. A jeles írónak Pulszky Ferenccel, a kiváló tudóssal (az Akadémia későbbi elnökével) is volt egy afférja, amit pisztolypárbajban „rendeztek le.”Mint a fenti példákból könnyen kikövetkeztethető, a 19. században a tollforgató emberek gyakran voltak inzultusoknak kitéve. Olykor a kollégák vagy konkurens brancsbeliek részéről, és akkor megnevezték segédeiket (az összecsapásnál kötelező módon asszisztáló személyeket és az orvost), mert a kor társadalmi felfogása szerint „a becsületet meg kellett védeni.” Az egykori krónikások szerint az aradi szerkesztőségekben akkoriban mindig a falon lógott két kard. Méray-Horváth Károly, az egyik legismertebb aradi lapszerkesztő és regényíró (ő tanácsolta el Aradról Gárdonyit azzal az indokkal, hogy nincs hírlapírói vénája) egy kollégájával olyan szerencsétlenül végződő kardpárbajt vívott, hogy utána fél kezét amputálni kellett. A szomorú történetnek élénk volt a sajtóvisszhangja, és éppen a Szabadság-szobron dolgozó Zala György volt az, aki pártját fogta és gyűjtést kezdeményezett a megsérült aradi szerkesztőnek.Később Méray műkézzel is jól boldogult.A 20. században is akadt néhány híres aradi párbaj. Ekkoriban hosszú ideig vezette vívóiskoláját (a Kultúrpalota pincéjében), majd a Ferencz téri (Mihai Viteazul) iskola alagsorában a magyarul, románul kiválóan beszélő olasz Pellegrini mester. Ide járt le egy-egy csörtére az 1930-as évek elején a pályakezdő hírlapíró Horváth Imre, a későbbi illusztris költő, aki, keszeg termete ellenére, igen ügyes vívónak számított, s többször  is voltak „apró” afférjai. Ezeket azonban a tapasztaltabb és higgadtabb kollégák segítségével sikerült „becsületsértés” nélkül elsimítani. Ezért számított az utolsó(?) aradi duellumnak Chirila Ioan főhadnagy és Petrovici Steva ügyvédbojtár 1929 novemberében „első vérig” vívott csörtéje. Ezt megelőzően a felek heves szópárbajt vívtak egy eléggé rossz hírű aradi zugvendéglőben. A párbajt nem a favorit, hanem Pellegrini tanítványa, az ügyvédjelölt nyerte meg. A katonatiszt karján ejtett 6 cm-es vágást dr. Botiş Ioan városi főorvos látta el.