Szelekció

Nemrég Sebastian Vlădescu pénzügyminiszter Dan Bittmant nevezte ki tanácsadónak. Feladata nem a szós szoros értelmében vett tanácsadás lesz, hanem a tárca döntéseinek közvetítése a lakosság felé.

Rejtély marad, hogy a pénzügyminiszter úr miért éppen egy énekest választott a feladatra. Egy népszerű, ámde a pénzügyhöz semmit sem értő személy helyett inkább egy jól kommunikáló szakembert szemelhetett volna ki. De hát Romániában ilyen a szelekció.

Szerencsére „tanácsaival” Bittman nem okozhat kárt. „Csak” a közpénz bérére való indokolatlan fecserlése róható fel a pénzügyminiszternek.

Néhány hónappal ezelőtt például az akkori PNL-PSD parlamenti többség szavazása révén a Bittmanhoz hasonlóan szakmai analfabéta liberális Bogdan Olteanu került a Nemzeti Bank kormányzó-helyettesi tisztségében. Csakhogy míg Bittman a kamerák előtt kell mosolyogjon, s szép dallamos szavakkal „eladni” mások döntését, Olteanu beleszólása van a döntésekbe. Melyek következményei mindnyájunkra kihatnak.

Hogy a politikai alapon kinevezett Olteanu milyen döntéseket tud hozni, azt jobb nem firtatni. Nemhogy rémületbe essünk. De hát ez van, ilyen „remekül” működik a szelekciós gépezet a parlamentben.

Lehet-e fokozni? Sajnos lehet. A minap a Magisztratúra Legfelsőbb Tanácsa (CSM) Florica Bejinariu bírónőt választotta elnökévé. Azt a személyt, akiről 2006-ban a CNSAS kiderítette, hogy a rendszerváltás előtt a Securitate munkatársa volt. A bírák és ügyészek mégis őt választották vezetőjüknek.

Rejtély marad, hogy Románia több száz bírája és ügyésze közül miért éppen egy szekus besúgót választottak. Nyilvánvaló, hogy a szelekciós mechanizmussal itt is komoly problémák vannak.

Vajon milyen legitimitása és tekintélye lehet egy szekus besúgónak a bírák és ügyészek előtt? Vajon milyen jelzést küld Románia Brüsszelnek, amikor 20 évvel a rendszerváltás után a diktatúra kiszolgálója felügyel az igazságügy szakmai etikája fölött?

Egyáltalán hogy működik Romániában a szelekció? Melyek az előreléptetés kritériumai? A szakmaiság vagy az erkölcsösség bizonyára nem. Vagy inkább örüljünk, amikor az ártatlan színpadi népszerűség számít, nem a pártpolitikai hűség vagy a diktatúra kiszolgálása?