Szomorú perspektívák

Kaptam egy kedves összeállítást az angliai Cotswolds régióról. A mellékelt térkép alapján kisütöttem, hogy a brit fővárostól nyugatra, nem is olyan túl messze található. De mintha egy más, régmúlt letűnt világba csöppentem volna: lankás dombokon háborítatlan természet, békésen legelésző juhnyájak, a középkori építészetet idéző házak, a folyócska fölött átívelő keskeny hidacskák. És rengeteg virág. A modern(ebb) korra csak az egyik ház előtt parkoló régi típusú (mondhatnánk „nosztalgia”) teherautócska, valamint a völgyben kanyargó, pöfögő gőzmozdony vontatta vasúti szerelvény emlékeztet. Mindez a világváros Londontól mondjuk száz mérföldnyire. 

Ebből az idilli nyugalmat, csendet sugárzó tájból az egyik kép különösen megragadja a fantáziámat: nagyon régi, háborítatlan síremlékek egy templom cintermében. Ki tudja hány évszázaddal ezelőtt eltemetett személyek ma is olvasható nevével. Nekem az a nálunk bevett szokás jut eszembe, hogy a temetőinkben a régi síremlékek új tulajdonosai vagy lecserélik a régi sírköveket újmódira, vagy a régiekről lecsiszoltatják a neveket, és rávésetik a saját családjukét. Így tűntek el Aradon olyan történelmi családok síremlékei, mint a 26 évig a város polgármesteri tisztségét betöltő Salacz Gyuláé, avagy Csiky Gergely családjáé, Ascaniu Crișan, a román gimnázium egykori igazgatójáé, valamint szinte az összes aradi magyar színészé. Az utóbbiak között a tragikusan fiatalon elhunyt ragyogó tehetségű Solymosán Magda képzőművészeti értéket képviselő síremléke is. 

Erről a békés nyugalomról a második gondolatom a jelenkor politikai világhelyzetre ugrik. Bárhogy tagadjuk, illetve igyekeznek tagadni egyes politikusok, politikai elemzők, a világ egy újabb világháború szélére sodródott. A háború a szemünk láttára eszkalálódik. (Állítólag a világon jelenleg 40 helyszínen folyik fegyveres konfliktus!) Európa után immár a Közel-Keletre és az Arábia félszigetre is átterjedt.

Elég egy téves riasztás valamelyik atomhatalom vezérkaránál, s máris kitör az atomháború. Mint katonai elemzők mondják, mindössze 72 perc szükséges ahhoz, hogy a valahol elindított atomtöltetű rakéta elérje az ellenségnek minősített országnak a területet. Valamivel több, mint egy óra alatt! Ennyi idő még arra sem elegendő, hogy az érintett ország vezetői telefonon felhívják a másik ország kormányát. Óvatosságból inkább ők is elindítják a válaszcsapást. 

Az atomháború néhány órája (perce?) alatt a gyönyörűséges Földünk, ez a Mindenható teremtette biológiai csoda füstölgő romhalmazzá válhat. A felszabaduló hő, a kibírhatatlan légnyomás, majd a radioaktív sugárzás elpusztítaná az emberi civilizációt. Minden nyom nélkül!  Falut és várost, tárgyat és élőlényt, a bevezetőben említett békés települést, a temetőben a föld alatt nyugvó halottaival együtt. Amit nem tett meg az emberi társadalom évezredeken keresztül, azt megteszik az emberiség önvédelemre (önpusztításra?) megteremtett fegyverei. Egy következő (ha egyáltalán lesz!) civilizáció gondolkodó élőlényei még ásatások útján sem értesülnek a Föld mai civilizációjáról, mint mi manapság a múzeumokban az évezredekkel ezelőtti elődeinkéről. 

Tudom, mi, szürke átlagemberek ezt hiába mondjuk, a nagyhatalmú politikusok nem a következményekre gondolva határoznak. Már egyszer említettem, most megismétlem: a számukra készített sok emelet mélységű, vastag betonfalú atombunkerek csak időleges megoldást jelentenek. Egyszer onnan is ki kell bújniuk az évtizedeken (lehet, több!) keresztül halálos sugárzással fertőzött felső világba. Az elől pedig nincs menekvés!

Szomorú perspektívák!