Tavaszváróban

Tudom, tudom, még csak február közepén vagyunk, de én akkor is érzem a tavaszt. Az erdőben sétálva vettem észre az apró jeleket, amelyek mind-mind arra utalnak: most már visszavonhatatlanul közeleg a tavasz. A vastag avarból már kidugta fejét a hunyor. Kevesen tudják, hogy ennek a gyönyörű, bíborbarna tavaszhírnöknek minden része mérgező, az ókorban rituáléknál a gonosz szellemek elűzésére használták. Gyökeréből készített porát a középkorban fülzúgás, görcs, sőt téboly ellen is alkalmazták. A fekete hunyor – karácsonyi rózsaként is ismert – egy monda szerint egy fiatal lány földre hullott könnycseppjeinek helyén nőtt ki, aki akkor fakadt sírva, amikor nem tudott a Kis Jézus születésének alkalmára ajándékot vinni Betlehembe.

A tavasz az újjászületést hozza. Az új életet a maga csodáival, amire évről évre rácsodálkozik az ember. Pedig sokadszorra látta már, de mindig felfedez valami újat, ami egyedi és megismételhetetlen. Színeket hoz, illatokat és kellemes meleget. Amire mindannyian vágyunk. Ezernyi örömet, veteményeskertet, tulipánt és nárciszt! Ibolyát, pitypangot és sok más gyönyörűséget.

Szerencsések vagyunk, hogy megtapasztalhatjuk mind a négy évszakot. Mindig van, amire várnunk. „Minden tavasznak van egy kitüntetett napja, ami minden más tavaszi napnál fényesebb. Mikor a napsugár még csiklandóbban játszik a tarkón, mikor a szellők még huncutabbul fütyülnek, mikor a kikelet ritmusára még veszélyesebben ver a szív, mint más tavaszi reggeleken. Naptárakban sajnos nincs jelölve ez a kacér és szédítő ünnep, ezzel a páratlan reggellel csakis a lélek számol” – írja Cserna-Szabó András.

Bizonyára a tél még megmutatja a következő hetekben a fogát, de már nagyot nem harap. Azt a kevéske hideget meg elviseljük, hisz tudjuk, hamarosan kivirul a világ.