Távlati stratégia – nélkülünk?

Olvasom a neten a pénteki tanácsülés napirendjét. Nagyon dús. Egy ponton megakadt a szemem, s közel 60 oldalt átböngészve ismerkedtem Arad kulturális stratégiájával az elkövetkező tíz esztendőre.

Erre mondják, hogy hát nem semmi! Jól megizzadhattak azok, akik a kulturális, ipari, gazdasági és szociális fejlődés széles spektrumába ágyazták be a város szellemi igényeit, potenciálját, erőforrásait és elvárásait.

Előttem van az évekkel ezelőtt könyv alakban megjelentetett, 2013-ban lefutott stratégia. Azóta eltelt közel két esztendő és csodák csodája, e stratégia nélküli két évben Aradon jócskán megszaporodtak a nívós kulturális rendezvények, sőt még arra is „vetemedtünk”, hogy megmérettünk, azaz pályázunk 2021-ben az európai szintű Kulturális Főváros címre.

Nos, az új, elfogadás előtt álló, hosszú távú elképzelés már erre fókuszál.

És kigondolói szerint (feltételezhetően) „minden” lehetőséget felmért és latba vetett.

Nekem mégis hiányérzetem van. És meggyőződésem, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

A stratégia ugyan egy-két helyen elvétve hivatkozik a kulturális sokszínűségre, az interkulturalitásra, de ennek sajátos erőforrásairól, rendezvényeiről, lehetőségeiről és szerepéről simán megfeledkezik. Ha jól emlékszem, a Kamaraszínházról említés történik ugyan, a Jelen Galéria pedig szerepel a kiállító termek sorában.

Ezen kívül sehol semmi.

Mintha mi, magyarok nem élnénk ebben a városban.

Mintha nem rendelkeznénk intézményekkel, kulturális és civilszervezetekkel.

Vagy talán 2015-re már nem számolnak velünk?

Nem tudna a stratégiát kidolgozó munkaközösség a Jelen Ház immár másfél évtizedes kultúraépítő és -ápoló szerepéről? Az itteni színházi előadásokról, tudományos és tudománynépszerűsítő rendezvényekről, szimpóziumokról, koncertekről, könyvbemutatókról, kiállításokról, összejövetelekről? Ezek frekvenciája ugyanis meglehetősen nagy. Messze felülmúlja a felsorolt termek és intézmények „jeles napjait”.

Ne tudnának az évente kéttucatnyi kötetet szárnyra bocsátó Irodalmi Jelen Könyvek kiadójáról és irodalmi folyóiratáról? Vagy ezeknek nem szánnak semmilyen szerepet a város kulturális életében, összemosva ezt a napilapok és tévécsatornák címszó alatt a médiáknak szánt feladatokkal?

A hagyományok ápolását, az örökség védelmét, az immár sajnálatos közhelyként használt interkulturalitást akkor vajon mire értik?

A civilszervezetek sorából hiányzik a nagy múltú, s az utóbbi években számtalan színvonalas rendezvénnyel jelentkező Kölcsey Egyesület, a könyvkiadást is felvállaló Szabadság-szobor Egyesület, az EMKE, a Hagyományőrző Polgárok Egyesülete. Nem kevésbé a magyar tollfogartókat tömörítő Tóth Árpád Irodalmi Kör, s Arad jeles szülöttéről elnevezett és a kulturális rendezvények széles skálájának otthont nyújtó terem a Csiky főgimnáziumban. Helyette rendezvényszínhelyként olyanokról is szó esik, amelyek évente esetleg egyszer-kétszer „hallatnak” magukról.

És még folytathatnám, de itt megállok.

Szóval, tetszik érteni, interkulturalitás – nélkülünk.

Péntekig még van egy kis idő. A távlati stratégia addig csak tervezet.

Javítható, bővíthető.

Ha a tanácsosok ebben a formában megszavazzák, újra bizonyságát adják annak, hogy az új idők negyedszázada is kevés volt ahhoz, hogy legalább „nagyvonalakban” megismerjük egymást.

És kölcsönösen becsüljük értékeinket.