Testközeli barátság a diplomáciában?

Amióta mintegy ötezer évvel ezelőtt megalakultak az első államok Mezopotámiában és Egyiptomban (lehet, máshol is), kialakultak az ezek közötti kapcsolatok szabályai. Hogyan kell köszönteni egymást, milyen módon, kell megszólítani a beszélőpartnert, milyen öltözetben illik, természetesen fegyver nélkül megjelenni egy találkozón országod küldöttségének tagjaként. Azt már a laikusok is olvasmányélményekből vagy filmekből tudhatják, hogy a török szultán előtt, például, hasra kellett feküdni, és nem volt szabad hátat fordítani neki. (Ez utóbbit tapasztalhatjuk a Nobel-díj átadásakor, a kitüntetettek nem fordítanak hátat a svéd királynak.) A japán császárra nem volt szabad rátekinteni. Az uralkodók előtt kötelező volt levenni a fejfedőt, előttük illett térdet vagy fejet hajtani. Satöbbi, satöbbi.

Az évszázadok alatt még a megszólításnak is megvolt a maga kötelező protokollja, a később divatba jött kézfogásnak nemkülönben. Történelmi példa: 1683-ban Ian Sobieski lengyel király hadsereg felmentette a törökök által ostromlott Bécset. I Lipót (1658–1685) osztrák és német-római császár nem volt hajlandó vele találkozni, mert egy nála alacsonyabb (csak királyi) címet viselőnek kellett volna megköszönnie az osztrák főváros felszabadítását. Ilyenre pedig nem írt elő viselkedési szabályt a korabeli protokoll.

A diplomatákat, államférfiakat képző intézményekben mindig oktatták és oktatják mostanság is a viselkedés kötelező szabályait. 

Ezektől a számunkra első kirívónak tűnő eltérést a kommunista rendszer országai Sztálin halálát követő diktátorainak találkozásán tapasztalt ölelkezések jelentették. Az akkori pártfőtitkárok evvel fejezték ki a köztük lévő (ideológiai) testvériséget. Különösen Nyikita Hruscsov és Leonyid Brezsnyev elvtárs jeleskedett e téren. Az általuk bevezetett (férfiak közötti) hármas szájcsókok keltették a közönségben a legnagyobb visszatetszést. Akkor született a vicc, hogy Jurij Gagarin, a világ első űrhajósa miért adott nemleges választ arra az amerikai újságírói kérdésre: Vállalna-e egy újabb űrutazást? Jurij csak egy viszontkérdéssel indokolt: Csókolta-e magát szájon Hruscsov elvtárs? 

A humor után visszatérve a komolyabb gondolatokra. Nem akarok összehasonlításokba bonyolódni, de manapság… 

Szóval emlékezzünk az Európa Bizottság korábbi elnökére, Claude Junkerre. Az „isiászos” (ezt írom, mert az öregúr gyakori bizonytalan imbolygását evvel a hivatalos indoklással magyarázták az Európa Bizottságnál) politikus ugyanis politikai kebelbarátait (közöttük Soros Györgyöt) nem a protokoll szerinti kézfogással, hanem őket ölelgetve kétoldali arcpuszival fogadta. 

Ugyanezt a szokást vette át (örökölte?) utódja is. Nincs olyan találkozás az ukrán elnökkel (de másokkal is), amikor szívélyesen össze nem puszilózkodnának. Úgy omlanak egymás nyakába, hogy a szemlélőben önkéntelenül felmerül a kérdés: már annyira intim viszonyba kerültek egymással?

Erről az egykori Lujza és Jenő kabarétréfa házaspárjának párbeszéde jut eszembe. Lujza a konyhából kérdi, hogy a tévében közvetített repülőtéri fogadáson volt-e csókolózás és hányszor. Jenő válaszából mát tudta, ki a vendég és honnan érkezett. 

Manapság én is, mások is látatlanban kitalálnánk: ha csókolózásról esik szó, abból tudjuk kit fogad Zelenszkij Kijevben, vagy kivel találkozik Brüsszelben Von der Leyen. A semleges szemlélő azt is mondhatná: Jó a politikusok közötti barátság. 

Jó, jó. De az ennyire testközeli is?