Tisztelet

Ismerős az a román reagálási mód, amikor a nyugati sajtó országunk iránti lesújtó megjegyzéseket tesz: általános a fölháborodás. Románia nem harmadik világbéli ország, a társadalom kikéri magának.Megköveteli a tiszteletet a nyugatiaktól, kiknek szemében országunk megjelenése vagy honfitársaink külföldi viselkedése gyakran valóban a harmadik világot idézi fel.A román társadalom azonban nem viseli el hazája kigúnyolását. Hazáját tisztelni kell. De csak másoknak. Külföldieknek. A belföldieknek viszont nem. Nem is tisztelik. Számos felbecsülhetetlen értékű történelmi műemlék az összeomlás szélére jutott évtizedes elhanyagoltság és nemtörődömség következményeként. Ha úgymond „restaurálják”, csapnivalóan trehány „munkával” űznek gúnyt a történelmi hagyatékból és a közpénzből egyaránt, amint az Kelemen Hunor múlt heti Hunyad megyei látogatása során is kiderült. Hol van itt a tisztelet? Erdély – túlnyomórészt magyar és német – történelmi öröksége bizonyára idegen számos többségi számára, de a Kárpátokon túli – lényegesen szegényebb – történelmi hagyaték ugyanúgy az összeomlás szélére került, sőt, ott még súlyosabbak a gondok. Mindezek mégsem eredményeznek össztársadalmi felháborodást.Majális után a városközeli zöldövezetek úgy néznek ki, mintha a vandálok szállták volna meg: mindenütt hulladék, eldobott műanyag flakonok, sörösdobozok, papírok, műanyag zacskók. S mindez csupán „ráadás” a közterületeket sima hétköznapokon is ellepő hulladék mellé. Valahogy ez sem háborítja fel a romániai társadalmat. Szavakban ugyan mindenki elítéli az efféle barbarizmust, a szemetelés azonban tovább zajlik.Jóllehet saját környezetünk, a romániai lakosság élettere a tét. Nem a briteké, svédeké. A sajátunké, amelynek takarítását gyakran német, dán vagy más nyugati önkéntes csapat végzi el.A társadalom mégis felháborodik, ha, például, ezek után a nyugatiak véleménye Romániára nézve nem kimondottan megtisztelő. De ha saját magunkat nem tiszteljük, megérdemeljük-e a másoktól megkövetelt tiszteletet?