Tisztelt Jelen olvasók, aradi magyarok!

A téma, amelyről a következő néhány sorban írok, amellyel kapcsolatos észrevételeimet, érzéseimet szeretném önökkel megosztani, úgy érzem, megkívánja azt, hogy bemutatkozzam. Leginkább azok számára, akik csak a hegymászással kapcsolatos hírekből ismertek meg.

Aradon születtem 36 évvel ezelőtt. Evangélikus családban nevelkedtem, édesanyám szintén evangélikus hitre tért át.

Gyermekkorom óta úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy az ember megőrizze identitását, elengedhetetlenül szükséges az anyanyelv gyakorlása. Szüleim igyekeztek arra nevelni, hogy ne hagyjam a „templomot és az iskolát”, mert akár szimbolikus értelemben is, de e két intézmény létezése biztosítja számunkra a megmaradást, táplálja bennünk a hovatartozás érzését. Ilyen értelemben természetes volt számomra, hogy magyar óvodába, iskolába, majd líceumba járjak, még akkor is, ha sokan úgy gondolták, így nem lehet eléggé érvényesülni. Bár édesapám elkötelezett híve volt a vallásnak, én mégsem lettem vallásos ember, én csak egyszerűen hiszek Istenben.

Istenben hivő emberek és vallásos emberek is követtek el mérhetetlen, helyrehozhatatlan bűnöket az emberiség ellen, Isten nevében. Számomra a hit a fontos, és ezt immár több mint 20 év óta a hegymászásban megélt határhelyzetek is igazolják.

1989 óta hazánkban sok minden változott. Többek között a vallásosság nagy divat lett és az amúgy szerénységet, alázatot hirdető egyház újból egyre nagyobb hatalommá nőtte ki magát.

A sors úgy hozta, hogy protestáns családba születtem, és miután megismerkedtem egyházunk tanításaival világossá vált számomra, a reformáció nem egy lezárt folyamat. Sajnos az elmúlt rendszer jellemromboló hatásának következményeképpen sok ember úgy gondolja, hogy amit egyszer ott fenn elterveznek, az megkérdőjelezhetetlen, az ellen nem szabad szót emelnünk, úgymond szent és sérthetetlen.

A demokráciának pedig éppen ez lenne a lényege, hogy éljünk szólásszabadságunkkal, szavazati jogunkkal, merjünk véleményt nyilvánítani és amit a legfontosabbnak tartok, állást foglalni.

A történelem során sokan életüket adták azért, hogy mi most egy ,,demokratikus,, egyház gyülekezeti tagjaiként élhessük meg hitünket. Emlékezzünk csak vissza, milyen árat fizettek reformátoraink, kiknek hite semmivel sem volt alávalóbb, mint hitüket fennen hangoztató hóhéraiknak.

Manapság más időket élünk, legalábbis látszólag. A XXI-ik század keresztény egyházában nincs helye a koncepciós eljárásnak, fenyegetésnek, fenyegetettségnek. Mégis úgy tűnik, hogy a múltban jól bevált módszerek újra megjelennek, talán más csomagolásban és sokan mérlegelés nélkül csupán külsőségekből ítélve döntenek családok, sorsok felett.

Az a nyugodt, harmónikus kiegyensúlyozottság és szeretet, amelyre nemcsak a hívő lélek, de minden ember vágyik, szertefoszlani látszik, és ezen elszánt emberek munkálkodnak.

Azok számára, akik kevésbé vettek részt gyülekezeti életünkben, szeretném néhány szóban elmondani milyen is volt a gyülekezeti élet Aradon.

Mindannyiunk által tisztelt és szeretett Mózes Árpád lelkészünk, esperesünk idejében sok minden történt, mozgalmas volt az egyházi élet, az együttlétet a tekintély és a kölcsönös tisztelet jellemezte, még akkor is, ha némelyek lelkében akadtak ellentétek.

Mégis mindezek ellenére, a fiatalok kevésbé voltak érdekeltek az egyházi tevékenységekben.

Tóthpál Béla lelkész Aradra való kihelyezése és megválasztása után, fiatalságot, lendületet és a fennmaradáshoz elengedhetetlenül szükséges fejlődést hozta magával. A gyülekezet egy nagy családdá kovácsolódott, sokak számára biztonságot nyújtván. A tisztelet, tekintély, továbbra is fennmaradt, de kiegészült valamivel, amit én úgy jellemeznék: egymásra való odafigyelés.

A fiatalok érdeklődéssel jöttek, az idősek pedig szeretettel tekintettek a fiatalság felé, sokszor félretéve a mindenkori generációk közötti konfliktusokat.

Így volt ez, és rövid időn belül Isten dicséretére békésen megfért egymás mellett az orgonaszó és a gitár.

Az utóbbi időben felvetődött kérdésre, miszerint mi lesz az evangélikus templom és gyülekezet sorsa, mint aradi evangélikus válaszolnék.

Városunk egyik szimbóluma, a Vörös Templom az önöké, a miénk, aradiaké. A gyülekezet által választott vezetőség, presbitérium pedig mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ez így is maradjon.

A templom, parókia aradi evangélikus tulajdon, mindannyiunk öröksége, rajtunk múlik, hogyan gazdálkodunk ezzel a nemcsak kőből, téglából megalkotott, de morális örökséggel is.

Nincs itt szükség sem a kolozsvári vezetőség közbenjárására, fegyelmi bizottságra, sem pedig más aknamunkát folytató aradi vagy nem aradi, a közvéleményt befolyásoló egyének, hölgyek munkálkodására.

Hiszem, hogy amennyiben konfliktus helyzet alakult ki, meg tudjuk azt oldani mi magunk.

Támadások, vádaskodások, sok évvel ezelöttről felemlegetett, megtörtént vagy kitalált dolgok és a mindezt maga után vonó védekezés.

Veszélyes játék ez, amelybe sokan belefáradhatnak, elfásulhatnak, de amit a legsúlyosabbnak látok, az az egymástól való eltávolodás. Ez mind a mi kárunkra megy, azokéra, akik még nem mentünk innen el, bízván talán abban, hogy jobb élet vár itthon reánk, mint idegenben.

Ilyen értelemben elítélem azokat, akik igyekeznek, hogy ezt az illúziót még akkor is, ha illúzió, tönkre tegyék, személyes érdekektől vezérelve, könyökölve.

Valóban úgy gondolják, hogy el kell űzni a lelkészünket?

A keresztény ember alapelve a megbocsátás, a modern ember lehetősége pedig a párbeszéd, kommunikáció, amely megértéshez, megbocsátáshoz vezet. Lehet, hogy bizonyos személyek éppen ezt akarják, mert a viszálykodás okozta zűrzavarból mindig akad, aki nyer.

Nem is olyan régen mi magyarok bármilyen óhajjal, javaslattal álltunk is elő záporesőként hullottak a vádak, Erdélyt akarjuk.

Az evangélikus lelkészt pedig most azzal vádolják, hogy el akarja venni a templomot, és sorolhatnám itt a végtelenségig az összefüggéseket arról, hogy mi a közös egyes jól kigondolt lejárató kampányokban.

Levelem írása közben azokhoz szólnék, akikkel együtt éltük át, együtt ünnepeltük meg városunk évfordulóit, hagyományos ünnepeinket. Azokhoz szólok, akiknek ez a város nem csak egy város, hanem a Mi városunk.

Védjük meg értékes embereinket, mert kevés van belőlük. Hibát bárkiben lehet találni, főleg abban az esetben, ha ezt is akarjuk! Nézőpont kérdése csupán, attól függ melyik oldalon állunk.

Hegymászóként mindeddig a legfontosabb volt a számomra az, hogyan lehet, nem pedig az, hogyan nem lehet az előttünk álló akadályokat leküzdeni. Az életben szintúgy, mint a mászásban az előrehaladást, fejlődést éppen a problémamegoldó készség biztosítja.

Sajnos bevált szokás, társadalmi sztereotípia, hogy azok, akik helyeselnek, betanult szövegeket jól ismételnek, apró érdemekhez jutnak, és ez számukra pillanatnyi elégtételt nyújt.

Én mégis olyan embereket szeretnék magam mellett tudni, akik kérdeznek és választ várnak, saját véleményük van.

Levelem megírása előtt szóltak, ne foglaljak állást ez ügyben, hiszen én felette állok az ilyesminek.

Igen valóban felette állok az ármánykodásnak, kicsinyességnek, manipulációnak, csalárdságnak, mindazon eszközöknek, amellyel gyülekezetünk ellen és nem utolsó sorban az evangélikus lelkész ellen munkálkodnak.

Ma ,,Hozsanna,, – holnap: ,,Feszítsd meg,,? 2000 év óta nem változott volna?

Erős vár a mi Istenünk!

Tisztelettel, Török Zsolt