Várakozási romok

Amióta a polgármesteri hivatal néhány napja egy emeleti ablakból ismét közénk hajította az aradi vár civilesítésének ügyét, ahelyett hogy az optimizmus pislákolna föl bennem, olyan érzésem támadt, hogy a városgazdák újra csak öngyújtóval próbálnak felmelegíteni egy fazék töltött káposztát. 

Ráadásul ki is röhögtették magukat a hadügyminisztériumban, mert a városgarázdálkodást kézben tartók arra sem voltak képesek, hogy megszavazzanak az elmúlt héten egy vacak papírfecnit a terület Arad köztulajdonába való kérelméről. Nem dugom a fejem illúziópárás zacskóba, tudom, hogy az aradi román politikum számára a vár 1918-ban épült, és bármelyiküket megkérdezem, minek kell Aradnak a vár, kapásból válaszolják, hogy szórakoztató-kulturális központnak. A kulturális rész pedig a jelenlegi, benti katonai múzeumból állna, amelynek anyagából csak azt tudjuk meg, miként vonultak be ők Aradra.

De visszakalandozva a hétköznapi mocsárba, még Gheorghe Falcă polgármester szerint is évekbe telik a zászlóalj kiköltöztetése. Kérdés, mikortól számolhatjuk meg az éveket, mert szerintem a hadügyminisztériumban pont úgy húzzák majd az időt, mint az ő ügyvédje a cukorgyáros perben. Nekünk jelezte, politikagyilag levajazódott a miniszterrel, amint a városi határozat a tárcához kerül, kezdődhet a hivatalos procedúra.

Na, ettől félek én. Először is, mert minden minisztériumban a miniszter dönt politikagyilag. Kivéve a hadügyet. A hadügyben a civil miniszter hiába akarja Aradnak adni a várat civil hasznosításra, amennyiben a szárazföldi erők parancsnoka nem akarja, akkor sosem adja. A hadügyben a civil minisztert bármikor összecsomagolják a különböző haderőparancsnokok, a beszerzési vagy a hadműveleti osztály. Orra alá tolnak egy katonai szabályt, és a civil miniszter, aki lehet sorkatona sem volt, kénytelen kussolni. Persze, ez kifele nem látszik, de befele így történik. Szerintem az aradi várból nem akar kiköltözni a zászlóalj, melyik tiszt lenne bolond kilométereket ingázni, amikor gyakorlatilag a belvárosban katonáskodik, a laktanya közepére hajthat autójával. S mivel még azt sem tudni, hova költözhetnek, egy évtized múlva is odabenn állomásoznak, ha akarnak. Vagyis a miniszter, a polgármester, a városgarázdálkodási csoport a feje búbján hegyimambózhat, a katonák a legparányibb döntést is hónapokig, évekig odázhatják. De borítékolom, hogy a fő érv a pénztelenség lesz. Sokszor jósoltam mellé, most én kívánom magamnak a potyaördögfalfestést.

Szerintem amíg megkezdik teherautóra pakolni a muníciót, a ferences templom megmentéséért kellene lobbiznia a városnak. Legalább annyit elérni a minisztériumban, a rideg katonai szabályok dzsungelében, hogy civil szakértők felmérjék az állagát és döntsenek a legsürgősebb mentőakciókról. Többször volt alkalmam megnézni a vártemplomot – és javaslom minden aradi magyarnak, hogy valamelyik nyílt napon menjen be és szoruljon össze a szíve –, laikusként úgy gondolom, első körben elegendő lenne a belső rész erdőírtása (aki látta, tudja, mire gondolok), és a tetők ideiglenes pótlása. Létezik a hadsereg által elfogadott építővállalat, nekik is szükségük van a kaszárnyák javítására, nem lehet gond ezek beengedése. Szóval szerintem, amíg a papírok sétafikálnak a hadügy folyosóin, ezt kellene Arad kilobbizza a tárcánál, persze tudom, a románoknak a vártemplom olyan, mint a majomketrecbe zárt strucc.

Ellenkező esetben, mire a város megkapja a várat civil hasznosításra, nyoma sem marad a templomnak.