Vízbefúltan

Bár a történelem ismétli magát, még sincs olyan paradigma, amelyhez a nemrég történteket összehasonlításként visszamenekítsük. A Demokrata Liberális Párt mostani katarzisa nekünk, magyaroknak is köszönheti sorsát. Rossz helyen, rosszkor, rosszul döntöttek. Mi sem cselekedtünk másként.

Most nem merjük kimondani, fáj kimondanunk, elrettenünk attól, amit csináltunk. A történelem azonban ezt jegyzi fel: az RMDSZ nyomására a PDL mandátumának utolsó hónapjaiban kétségbeesetten próbálta megoldani a magyar szövetségesének amúgy régen tett ígéretét, nevezetesen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem újralétesítését, s mint a halálosan elfáradt úszó, néhány méterre a parttól vízbe fulladt.

Nem indokolatlanul, hiszen a nagy kapkodásban, mert az élet minden területén végül is ennek isszuk meg a levét, a PDL és az RMDSZ vezetősége is elfelejtett higgadtan, logikusan gondolkodni.

Mindez miért?

Mert mindkét pártban olyan belső ellentétek és viszályok keletkeztek, amelyeket csak a kulissza mögött settenkedők látták meg. A PDL belső feszültéségei a napokban kerültek felszínre, amikor a párt vezetőtanácsa zárt ajtók mögött tartott tanácskozásának „morzsáit” szórták, azaz szivárogtatták ki a napvilágra. Ekkor kerültek a felszínre az emberi jellem gyengeségei, a szervezeti fegyelem hiánya, a kéz kezet mos pászmái, az egymásnak tett szívességek: amikor szeretőt, rokont kellett álláshoz segíteni, amikor egymás személyes gazdasági érdekeit kellett megtámogatni, amikor az állam struktúráiban dolgozók mulasztottak, amikor nem teljesítettek tisztségüknek és hatalmuknak megfelelően. Azaz nem úgy, és nem azt cselekedték, amit kellett volna. S ezt az ujjal mutogatást olyan gyermekien tették, mint óvodások szokták, ha turpisságon kapják őket.

Istenem, mennyi emberi gyengeség kerül a felszínre, ha a vereségért, bármilyen elszenvedett vereségért egymást kell felelősségre vonnunk.

Az RMDSZ sem mentesült a belső viszályoktól, attól, amiről nem kell beszélnünk. Hiszen a MOGYE-kapkodás, a mindenáron teljesíteni való akarás, a mindenkori román pártpartner sarokba szorítása éppen egy átgondolt, higgadt politikai tett hiányát mutatja. A vak is látta, hogy a Ponta által felkorbácsolt, háborgó tengerbe került RMDSZ-csatahajó halálra van ítélve. Miért kellett tovább csavarni az Ungureanu-kormány nyakára tett kötél csomóját? Miért nem látta a PDL, hogy nem akkor, nem ott, nem úgy kell a régen tett ígéretet teljesíteni? Miért nem látta az RMDSZ vezetősége, hogy haláltáncba viszi a szövetség eddig megszerzett vívmányainak egy részét? Miért volt mindkét fél arrogáns, és fitogtatta erejét, amikor látni lehetett, hogy a pártszövetség hordóinak eresztékei megroppantak? Miért hiányzott mindkét pártvezetőségből a tolerancia, a távlati perspektíva, a hatalmi erő megtartásának ésszerűsége, tisztánlátása? Miért ekkor került elő az RMDSZ-en belül a fiatalok dőresége, az állami funkciókra való áhítozás? Miért akkor, a döntő pillanatokban?

Nem vagyok pesszimista, nem látom a jövőnket feketének, még akkor sem, ha minden logika ezt mondatja velem. Hiszem, hogy eljön, lesz még alkalom felülkerekedni a mai kocsmán ésszel, értelemmel. Felülkerekedni a most lehetetlennek látszón.

Akarattal. Elszántan. Hideg józansággal.