Zene és művészet

Nem muzsika, nem dal, nem melódia, nem talpalávaló, nem nóta. Zene. Igazi. A csillogó Mozart, a fenséges Beethoven, a „magyar” Brahms – a zene kolosszusai. Világokat hódítók – mindig és mindenkor. Őértük igen.

És a környezet, a háromszáz éves főúri palota üde avíttsága, időtlensége. A csillárok fényjátéka, a falak árnyalt díszítése, az előtér szobrai, a lépcsőfeljárat előkelősége. A terem meghittsége. Ide vonulnak be a zenészek. A zenész férfiak – természetesen – frakkban, a hölgyek estélyiben…

Ülök a helyemen, az előkelő negyedik sorban. Előttem pulóverbe bújt ifjú, mellette a lánynak a fényes műszálas blúzát lila minták díszítik. Pulóver rengeteg, meg pólószerű ing, nyakkendőt rajtam kívül még egyetlen férfin látok, aki nem zakót vett magára, hanem pulóvert. Foltos, „divatos” rojtos farmer több van, mint vasalt élű nadrág. Zakó helyett dzseki minden választékban. Meg nyakra tekert sálak. Egy férfi még a sipkáját is a fején feledte. A kopott a divat.

A kontraszt mellbevágó.

Hol vagyok, hova kerültem? A zene már Bécsben, a belvárosi főúri palotában sem ünnep? Már a karácsonyi-újévi eseménysor hangulatában sem az? Akkor hol és mikor az?!?

Az egyik szemem sír…

Mert lám, demokratizálódott (valóban?) a nemes zene, amely immár nem csak a kiváltságosaké, mindenki hozzáfér, azok is, akik az öltözékben a közhasznúságot látják, az ünnepi hangulat tartozékát már nem. Itt vannak azok is, akik eddig – feltehetően – kívül maradtak az élő klasszikus zene felemelő világán.

Reánk vár a zenehallgatás élménye – ez hozott ide.

Vienna Residenz Orchestra. Az internetes visszajelzések szerint a produkcióikra 60%-os a kiváló és jó minősítés.

Hét zenész jelenik meg – és újraszámolom. A világhálós reklámképen 10 fős kamarazenekart látni, most egy fuvolás lány képviseli a fúvósokat, a fényképen láttam oboást és fagottost is. Négy hegedűs helyett most kettő és egy mélyhegedűs…

A koncertmester beáll és – rákezdi. Olyan tempót diktál, mintha az első, kb. 8 perces darab végéig be szeretné hozni azt a három perc késést, amivel a pódiumra léptek. A többi zenész követi, ahogyan tudja, valahogy elérik, együtt, a darab végét. Ez tehát Mozart lett volna. Amit vártam: összhangot a szerzővel és a zeneművel – vagyis az egyensúlyt. Átélni az alkotásban található érzelmi és intellektuális tartalmakat. Ami kaptunk: koncepció nélküli ledarálás. A folytatás nem jobb, sem Beethoven, sem Brahms gyönyörű zenéi nem szólalnak meg igazi mélységükben, az első hegedűs és csapata rendre sietve átevickél a zene felületi hullámain. Egyedül a csellista lóg ki, jó értelemben a sorból. Felmerül bennem, el kellene menni, itt hagyni őket, érezzék, vegye valaki észre, hogy ami itt történik, az nem művészet, nem klasszikus zene, távol áll a zene igazi értékeitől. Mégis maradunk, mert a második rész Johann Strausst ígér, a Kék Dunával, és a kihagyhatatlan Radetzky indulóval… Ez jobb valamivel, a prímhegedűs már nem kottából játszik, talán ezért is…

A másik szemem is sír.

Ami történik, visszaélés a zenével. Visszaélés világhírű darabok hangzásvilágával, örök értékeivel. A világhírű zene vonzza a közönséget. A zeneszerző neve maga a reklám, amellyel becsalogatják a hallgatót. Csakhogy a közönség itt nem a zeneművészettel, hanem a zenei áruval találkozik. Az együttes áruvá degradálja a legjobb, legszebb zenéket. Rosszindulatúan feltételezhetném, ledarálja azért, mert tudja, hogy a közönség mindenképpen vevő rá. De félre a feltételezésekkel, hiszen a prímhegedűs borostás arca mogorva, egy-egy félmosoly csak akkor vonul át rajta, amikor a darabok befejeztével meghajol. Nyűg ez neki, lerí róla, nem a zenéért van itt.

A hallgatóság? Tapsol, ahogyan látta igazi koncerteken, a tévében, vagy ki tudja hol. Én nem tapsolok, árulás volna, azoknak az elárulása, akik koncertre művészetért jönnek. Ha tapsol, a hallgatóból vásárló lesz. A zenei anyag vevője. Becsapott vevője. Aki a koncertre jövetelével elindulhatott volna a klasszikus zenei értékek felé. De erre itt nincs lehetősége, ez más, itt a zenész nem művészetet nyújt, ismert hangzásokat kínál kilóra – amikor a hallgató csak vevő lehet. S mivel tapsol, elindult a felkínált úton. Teszi ezt a tapasztalatlan bizalmával, átejtettként.

Igen, elindultak… Meddig jutottak?

A Vienna Residenz Orchestra-ig. 2019 karácsonya és szilvesztere között. Bécsben, a zene (egyik) fővárosában. A bécsi Auersperg-palotában.

Fogalmuk sincs, hogy ezen az úton soha el nem jutnak az igazi zeneművészetig.

Bodó Barna