Aranyzsákokkal megrakott szamár

Az én generációm tagjai közül mindazok, akik a középiskolában rendszeres testedzést végeztek, a mai napig hűek maradtak a sporthoz. (Nem is szólva örökifjú tanárunkról, aki nyaranta most is kétnaponként teniszezik a Maros-parti salakpályákon. És milyen jól!) A “fiúk” között akad, aki hetente egyszer még mindig kosárlabdázik nála harminc évvel fiatalabbakkal. Akad, aki rendszeresen lejár az uszodába, s olyan is, aki kedvező idő esetén még kocog a Maros partján. Szóval jól “beoltottak” minket. Vagyunk néhányan, akik testsúlyunk, ilyen vagy olyan “nyavalyánk” miatt már nem tudunk aktívan mozogni, de még mindig figyelemmel kísérjük a jelentősebb eseményeket, eredményeket. És szurkolunk kedvenc csapatunknak, a nemzeti tizenegynek. A mi szemünkből könnycsepp gördül, ha győzelem esetén felcsendül nemzeti imánk. Mert... Mi nem, csak éppen a sport változott meg az elmúlt évtizedek során. Már megírtam, hogy nem hiszek azokban a sporteredményekben, amelyek manapság születnek. És a sport tisztaságában sem. Nem ismétlem önmagam. Közben viszont rájöttünk arra is, hogy ebben az eredményközpontú hajszában a bíróknak is jelentős szerepük van. Nemcsak egy keleti országban, ahol minden lehetséges. 1972-ben, a müncheni olimpián Marculescu román játékvezető nyilvánvaló tévedéseit a magyar–szovjet vízilabdameccsen (kis naivként) még a nemzeti “szimpátia” megnyilvánulásának véltem. Az a döntetlen a magyar csapat olimpiai címébe került. Csak később tudtuk meg, hogy ugyanaz a Marculescu gazdag sportvezetőként (még a Ceauşescu-időkben) a Német Szövetségi Köztársaság válogatottjának edzőjeként tündökölt. Nem valószínű, hogy az olimpián kapott tiszteletdíjból futotta neki! Nemrég azt is megírtam, hogy felháborítónak tartom a francia válogatott világbajnoki szereplését a dél-afrikai világbajnokság döntőjében. Hogy a mérkőzést nem játsszák újra, az még hagyján.  De minden sportszerető számára elszomorító a FIFA azóta született döntése, amely szemet hunyt a nyilvánvaló bírói tévedés felett. A játékvezetők ellen semmilyen büntetést nem hozott. Pedig ha megvizsgálják a bírók vagy családtagjaik bankszámlájának gyarapodását, netalán kivizsgáltatnák, hol, milyen luxushelyen töltik nyári szabadságukat, biztosan érdekes dolgokra jönnének rá a bűnüldöző szervek. Kisebb jelentőségű, de ugyanilyen felháborító az a mód, ahogyan a debreceni terem-Európa Bajnokság spanyol–orosz focimérkőzését a bírók levezették. A gól nélküli döntetlennel végződött találkozót végül a hatméteres-rúgások döntötték el. Úgy, hogy az oroszok kihagytak egy lehetőséget, a spanyolok valamennyit értékesítették. A négy játékvezető (köztük egy román is) végül nem adott meg egy szabályos, a belső vasról kipattant spanyol találatot. Amit a terem, valamint minden tévénéző látott. Lassításban is. Evvel (nyilvánvalóan) még egy lehetőséget adtak az oroszoknak a továbbjutásra.  Vagy két és fél évezreddel ezelőtt II. Fülöp makedón király, amikor a görög városállamok meghódítását tervezte, azt mondta, hogy háborúja nem kerül majd nagy emberáldozatba, mert egyetlen polisz sem tud majd ellenállni egy aranyzsákokkal megrakott szamárnak. Neki lett igaza! Bár a görögök hősiességéről már akkoriban legendák keringtek, néhány város kivételével valamennyi szövetségre lépett az ellenségnek tartott gazdag makedónokkal. Úgy tűnik, manapság a feltűnő szamár és aranyzsákok nélkül, némi vastag borítékos készpénzzel vagy egy csekkel is el lehet intézni mindent. Még a sportban is. Amely feltételezi a becsületes küzdelmet!