Csángó magyar, csángó magyar

Egy magyar tévéadón sugárzott dokumentumfilmet küldött egy barátom a világhálón. A legkeletibb magyar faluban, Dobrudzsában, a Konstanca melletti Oituzban (Ojtoz) forgatták. Az első világháború után erőszakkal oda telepített csángó falu mintegy félezer lakossal. Avval a szándékkal, hogy „visszarománosítsák” a lakóit. Közel száz éve elszigetelten, más anyanyelvű, vallású közösségben élnek. (Római katolikus templomuk áll, de abban réges-rég nem magyarul folyik az istentisztelet.) Mégis megtartották anyanyelvüket, vallásukat, énekeiket. Iskola és templom, magyar tévé- és rádióműsor nélkül is. Többségük sohasem járt az anyaországban, olvasni nem tudnak anyanyelvükön. Szájukból olyan fájdalmasan cseng az ősi „Csángó magyar, csángó magyar…” ének. De egy évszázada még mindig azt éneklik.

Úgy ezer kilométerrel nyugatabbra. Első generációs városba települők. Magyar többségű településről repültek ki, a városban raktak fészket. A lakodalomban összegyűlt pénzből kitelt a panellakás. Számukra elérhetők a tévéprogramok, napilap, óvoda, iskola anyanyelven. Egy kis törődéssel a magyar közösségek (érdekvédelmi szervezet, politikai párt, kulturális szervezetek) felé is megtalálhatnák a kapcsolatot. Gyermekeiket mégis többségi iskolába járatják, a közösségben csak az ország hivatalos nyelvén beszélnek. Azért nem olvasnak magyar újságot, mert „a másikban több az apróhirdetés”. Gyermekeik már alig értenek szót a falun maradt nagyszülőkkel.

Bizton állítom: egyetlen generáció alatt beolvadnak. Hiába javasolnám, nézzék meg az említett filmet, úgysem győzném meg őket igazamról, igazunkról.

Ki érti, miért? Pedig mindkettő magyar!