Cselekedjünk is valamit!

Olvasom a Koltay Gábor rendezővel készített beszélgetést, amelyben a júniusban Budapesten bemutatandó, Trianon témájú rockoperával kapcsolatos kérdésekre válaszol. A rendező elmeséli, hogy édesanyja szombat délutánonként miként regélt két gyermekének a magyar történelemnek az anyaországban is elhallgatott momentumairól. S olykor, a nagyon kényes fejezeteknél lehalkította a hangját, s jelentőségteljesen mondta: A falaknak is fülük van. Még azt is hozzátette nyomatékul, hogy a hallottak kifecsegése apjuk állásába kerülhet. Nálunk, a proletár nemzetköziség jegyében fél évszázadon keresztül a magyar történelmet még tangenciálisan sem volt szabad emlegetni, nemhogy oktatni. Akár félremagyarázva is. Nemzeti történelmünk csak a törökellenes harcok és az 1848-as forradalmak leckében került bele a világtörténelem tantárgyba is, no meg a Tanácsköztársaságot említették. De otthon, a családunkban (bizonyosan másoknál is), ha más nem is, de az aradi vértanúk sorsa és a két világháború folyton téma volt. Nagyszüleim, apám nem fogyott ki a mesélésből. És pianóban mindig elénekeltük a nemzeti imánkat, ha az Aranycsapat játszott nemzetközi mérkőzést, ha az olimpián a legmagasabb árbocra felkúszott a zászló.  Érdemes lenne sok fiatalnak elolvasnia a Koltay Gáborral készült interjút, s mindenkinek tudomásul venni, hogy kötelezettségei voltak, vannak az utódaival szemben. Hogy nem elég csak az iskolára bízni a nevelést. Hogy el kell vinni a gyermekeket történelmi helyeinkre, lásd Bethlen Gábor vagy Corvin Mátyás szülőházát, Vajdahunyad várát, a segesvári Petőfi-emlékművet. És jó lenne már otthon megtanítani a fiatalokat, hogy vigyázzállásban énekeljék nemzeti imánkat. Sok gyermek még tátogni sem tátog az ünnepeinken. Ne csak siránkozzunk, cselekedjünk is valamit!