Európa nosztalgiázik?

Nem tévedek, ha állítom: csak néhány európai ország (lásd Luxemburg) polgárai nem nosztalgiáznak a hatvanas-hetvenes évek után. Amikor Nyugat Európa a jóléti társadalom minden előnyét élvezte: a magas béreket, a kitűnően megszervezett szociális hálót, az alacsony üzemanyag-árakat, s a szabadságjogokat.

Azóta sok minden változott, megalakult az Európai Unió, s beütött a válság.

Néhány konkrét példa a nyugatiak sirámaira. Németország az egykori valutáját, a márkát siratja. Amely ugyanolyan erős volt, mint az euró, mégis csak fél áron váltották be. A legnépesebbek, Anglia, Franciaország, Olaszország őslakói az országukat ellepő, más kultúr- és szokáskörhöz tartozó bevándorlók ellen ágálnak. Norvégia lakossága visszasírja azt az időt, amikor náluk olyan olcsó volt a villamos energia, hogy nem volt érdemes leoltaniuk a lámpát az egy hónapos távollétük alatt sem. Svédország a keresztény erkölcs után nosztalgiázik. Azon idők után, amikor a közjárművön felejtett táskát senki sem vette fel, a gazdája órák múlva is ott találta, a svéd hölgyeknek éjszaka sem kellett félniük a megerőszakolástól.  És akadna egyéb sorolnivaló.

Elgondolkozom. Szóval Európa egyik fele nosztalgiázik, mert nekik ment (sokkal) jobban is. A másik fele? Mi például. Mire gondolhatnánk szívesen, hiszen rosszul éltünk akkor is, rosszul élünk most is? Ha két szóban kellene összefoglalnom az utóbbi hat évtized hazai lényegét, akkor talán a jegyrendszertől az ígérgetésekig meghatározást használnám.

Csak egész életünk ment rá a szocializmus építésére és az azt követő negyedszázados demagógiára. Vigasztalódjunk: talán unokáinknak jobb lesz!