Félünk

Azt hiszem, nem vagyok egyedül a generációm tagjai közül, akinek a tévéhíradók alatt eszébe jutnak a második világháborút megelőző események. Ha máshonnan nem, hallomásból sokan ismerik a háború kitörésének körülményeit. Amikor Európa nagyhatalmai egyik engedményt tették a másik után az erélyesen fellépő Németország javára. Elnézték a német csapatok bevonulását a demarkációs övezetbe, aláírták a Szudéta-vidék, majd egész Csehszlovákia elfoglalását.

Most egy másik nagyhatalom játssza ugyanazt a játékot. Akkor a katonailag erősödő német állam Franco fallangistái oldalán vetette be önkénteseit. Most Oroszország a Krím félsziget lerohanását követően Kelet-Ukrajnában a „szabadságon” lévő katonákat állította csatasorba. Mint Hitler a Kondor légiót spanyolföldön. 

Sokan bíznak az európai államvezető politikusok józanságában, a tárgyalások eredményességében. Adná a Mindenható, hogy igazuk legyen. De ne feledjük: az angol miniszterelnök 1938 őszén úgy lobogtatta a négy nagyhatalom vezetője által aláírt müncheni egyezményt a londoni repülőtéren, mint az európai örök béke megkötésének dokumentumát. Hogy tizenegy hónappal később kitörjön a második világháború.

Most sokkal veszélyesebb a helyzet, hiszen a szomszédunkban ropognak a fegyverek, semmiféle egyezményt nem írtak alá. Ezekben az összetűzésekben már eddig többen meghaltak, mint a német–francia konfliktus nyolc hónapot tartó ún. „különös háború” korszakában. Pedig még nem is nyújtottak át hadüzenetet egyik fél részéről sem. Csak sejtjük, mivé fajulhatnak a dolgok.

Jogosan félünk attól, hogy az emberiség nem tanult a súlyos, legalább 50 millió áldozatot követelő leckéből.