Irigykedem

Elektronikus postámban rengeteg küldemény a világ szép, érdekes tájairól. Nem tagadom, nincs időn mindet végignézni. A legtöbb azonnal megy a kukába. Minap viszont kíváncsiságból kinyitottam a Tiranáról készített összeállítást.

A kíváncsiság vitt rá. Ugyanis valamikor a 80-as évek elején, amikor nálunk minden magyarországi folyóirat előfizetését megtiltották, egy kollégám, amolyan tiltakozásként, egy albán nyelvű képes folyóiratra kért előfizetést. Azt havonta hiánytalanul, felbontatlanul megkapta!

A kommunista újságírás minden ismérvét magán viselő lap mindegyikében volt valami összeállítás a fővárosról. Ugyanolyan „szocialista” városnak tűnt, mint Phenjan, avagy mifelénk Nándorhegy (Oţelul rosu) vagy Oneşti. Tömbházakkal, unalmas szabvány-lakónegyedekkel.

Nézem a mostani felvételeket. Tirana nem vált világvárossá két-három évtized alatt. Az elnöki palota meg a parlament jelenleg is ugyanaz az épület. Nincsenek felhőkarcolói, üvegpalotái, látványos hídjai, kacsalábon forgó épületei, autósztrádái.  

Mégis irigykedem az albánokra. Mert most csak a főváros és a körülötte kialakult agglomeráció lakosságának a száma majdnem annyi, mint fél évszázada az egész országé volt. Albánia és a szomszédos Koszovó a kontinens legfiatalabb országa. Lakosságuk rövid idő alatt megháromszorozódott. Miközben a keresztény Európa látványosan öregszik. Légkondicionált üvegpalotákban, turistaparadicsomokban.

Istenem, add, hogy mifelénk is elinduljon egy albán csoda!