Ki számol el velük?

Az idősödés (fogalmazzam úgy, hogy a tapasztalatszerzés?) egyik biztos jele, hogy mind sűrűbben idézzük fel azokat, akiket a Mindenható már elszólított az árnyékvilágból. Minap egy régi baráttal próbáltunk emlékezni egy közös, már több mint negyedszázada halott ismerősre. Az illető a hetvenes-nyolcvanas években a Sebes-Körös partján igyekezett hasznossá tenni magát a kisebbségi ügyekben: újságíróskodott, irodalmi körben tevékenykedett, színházi berkekben serénykedett. Merészen. Ezért is került a politikai rendőrség célkeresztjébe. Aztán a belügyisek állandó zaklatását, beidézéseket és házkutatásokat megunva, egy marék altatóval és egy üveg konyakkal a kezében elbúcsúzott az élettől. Hasonlóan Szilágyi Domokoshoz. Meg…

Nincsenek pontos információim (talán nincsenek is ilyen kimutatások!) arról, hogy Erdélyben hány ilyen esetet lehetne említeni. Kíváncsi lennék, vajon a kommunista rendszer négy évtizede alatt összesen hányan tettek úgy, mint ők ketten? Azok, akik idegei gyengébbek voltak, s idő előtt bedobták a törölközőt?

Velük (sem) számolt el soha senki. Mert itt a diktatúrát buzgók kiszolgáló pártmunkások, politikai rendőrök, gyilkosok is megúszták a számonkérést. Az egykori lágerparancsnok most folyó pere megkésett. Választások előtti népámítás.