Kilincselhetünk Ponciustól Pilátusig

Azt hiszem, amióta megjelent a jelenlegi kormány oktatásügyi reformtervezetének a szövege, minden pedagógus átérzi, hogy katasztrófa előtt áll a hazai nemzetiségi iskolarendszer. Ha ősztől bevezetik a szigorításokat, számos olyan kis létszámú iskola szűnik meg, amely mindeddig biztosította az anyanyelvű oktatást falvakon vagy városok peremkerületeiben. Megyénkben az eddig működő magyar iskolák vagy tagozatok mintegy felére kerül(het) lakat. (Egyelőre csak találgathatunk, melyek lesznek a feláldozott iskolák.) Országos szinten csak a Mindenható tudja, hány tanintézetet érintenek a megszorító intézkedések. És ez nem a juhásznak a mesében elhangzó „Jön a farkas!” riogatása. A farkas tényleg itt ólálkodik! Mert biztosan állítható, hogy a reform bevezetése olyan csapás lesz a szórványmagyarság számára, amely helyenként az anyanyelvű oktatás szinte teljes felszámolásához vezethet. Csak logikusan végig kell gondolni a várható eseményeket. Vegyük sorra! Ha a kormánynak a költségek csökkentése a célja, akkor ugyan miért működtetne sok száz (ezer?) iskolabuszt, hogy kis településekről 30-40, olykor 60-80 diákot szállítson naponta sok tíz kilométerre és vissza? Méregdrága üzemanyaggal, isten tudja hány gépkocsivezető, karbantartó alkalmazásával? Annál már a kisiskolák működtetése sem sokkal költségesebb! S vajon hány szülő vállalja, hogy kisiskolás gyermeke naponta egy-két órát utazzon iskolába és vissza csak azért, hogy anyanyelvén tanulhasson? Inkább beadja a legközelebbi többségi iskolába! Azok a gyermekek viszont (ismerjük el őszintén), anyanyelvű kultúra, nemzetiségi kötődés nélkül a beolvadás biztos áldozatai. (Az olyan szülő előtt, aki a nyilvánvaló nehézségek ellenére az utaztatást választja, előre is mélyen meghajolok!) A megoldás a kollégiumi rendszer kialakítása lenne. De hányra lenne szükség az országban, és mennyi idő (költség) szükséges egy bentlakás felépítéséhez? Amikor semmiféle jelentős beruházásra nincs pénz! (Különben kíváncsian várnám annak a politikusi pályára lépett pedagógusnak a mostani véleményét, aki tizenkét évvel ezelőtt, a Csiky bentlakása korszerűsítésének megkezdésekor határozottan állította: a nemzetiségi oktatás számára a kollégiumok nem képeznek prioritást.) Mára már nyilvánvaló: Arad megyében legalább még két ilyenre lenne szüksége a magyar oktatásnak. Igaz, az is kérdőjeles, hogy a szülők fizetni tudnák-e a bentlakás költségeit. Mert állami ösztöndíjakat remélni dőreség akkor, amikor a kormányzat minden garast a fogához szeretne verni, csakhogy kilábaljon a válságból. Mindegy, milyen áron! Hogy végül is miként oldódik meg a nemzetiségi létünk számára sorsdöntő kérdés, nem tudom. Egyetlen tény biztos: most nem mutogathatunk a hatóságokra, az iskolák faláról még a magyar feliratot is letiltó kommunista pártra. Nem panaszkodhatunk a többségi nacionalizmusra, mint tettük a diktatúra idején. Azon egyszerű oknál fogva, hogy érdekképviseleti szervezetünk tagja a román kormánykoalíciónak. Képviselőink és szenátoraink ott ülnek a törvényhozásban, a kormányban pedig magyar miniszterek és államtitkárok jóváhagyásával hozzák a döntéseket. Magyar tannyelvű iskoláinkat, osztályainkat, tanítói, tanári állásokat megszüntető, összevonó határozatokon az ő aláírásuk is szerepel. Ezért esetleges panaszunkkal kilincselhetünk Ponciustól Pilátusig, senki sem hallgat meg bennünket.  Győzze meg valaki a pedagógusokat és a szülőket az ellenkezőjéről!