Köztisztviselők

Járatlan lévén hivatalos ügyekben, úgy érdeklődőm a hivatalokban, mint a falusi kislány Pesten. Ott aztán hol szép szó, hol lekezelő kioktatás a válasz.

Minap a rendőrség információs irodáján egy alkalmazott (az új címeket, rangokat nem ismerem) olyan szépen eligazított, hogy nem győztem hálálkodni neki. Tette ezt mosolyogva. Az arcára volt írva a segíteni akarás. Feldobódva indultam tovább az ügyem intézésére.

A precíz útmutatásra kerültem a másik hivatalba. A négy ablak közül kettő zárva. Az egyik előtt vagy tíz várakozó, a negyedik előtt senki. Az ablakon túl egy fiatalember a napi sajtót böngészi. Előveszem a papíromat, megnézi, s visszaadja avval, hogy mit csináljon vele? Mondom, mi a bibi, hogy legalább két héttel megkéstek a hivatalos irattal, az még a mai napig sem érkezett meg. Erre: ha olvasni tudnék (?), akkor a szomszédos ablaknál elolvashatnám, hogy ez a kérdés megoldása másnak a feladatköre. Jöjjek vissza délután. A pofátlanságra kinyílik a bicska a zsebben, de türtőztetem magam, mert ő van birtokon belül. Shakespeare óta tudjuk, hogy a hivatal packázásaiból csak a kisember húzza a rövidebbet. Még a jelenkori demokráciában is!

Az esetből nem vonok le konzekvenciát a köztisztviselőkről, mert olyan szájbarágós lenne. Csak megjegyzem: teszi ezt egyik is, másik is megközelítőleg ugyanannyi fizetésért.