Lelkesedés utca és a többi…

Azt hiszem, nem tévedek, ha állítom: az EU vezetői immár úgy bánják azt, hogy Közép- és Kelet-Európa államait túl korán felvették a tagállamok sorába, mint a kutya, amely kilencet fialt. Valószínűleg alulbecsülték azokat a nehézségeket, amelyekkel ezekben az államokban szembesültek. Ők mindenekelőtt a fogyasztói piac és a nyersanyagbázis szélesítését remélték. Nem is ezeknek az országoknak a költségvetéshiány- nagysága a legnagyobb baj. Sokkal nagyobb gond a mindenütt jelen lévő korrupció. (Erre nem térek ki!) Vagy az infrastruktúra olyan mértékű hiánya, mint amilyet mifelénk is tapasztalnak. Utólag! (Szépemlékű Balla Károly újságíró barátom jut eszembe, aki mesélte, hogy a két világháború között egy olténiai kisvárosban nem volt vízvezeték, de az egyetlen aszfaltozott utcában az úttestbe beépítették a tűzcsapokat. Víz nem folyt, de ha idegen érkezett, a tűzcsapokból másra következtetett.) Mert igaz, hogy mifelénk nincsenek autópályák, de a meglévő utak állapota is katasztrofális. Nyugati szemmel nézve a romániai utak jó része járhatatlannak minősülne. (Magam a Margitta–Tasnád közötti út állapotáról helyszíni riportot írhatnék. Majdnem járgányom tengelye bánta, hogy az ősszel arra tévedtem.) Ha egy nyugati polgár látta minap a Bukarest főpolgármesterével az egyik tévécsatornán sugárzott beszélgetést, valószínűleg keresztet vetett. A beszélgetést illusztráló bejátszások tanúsága szerint a román főváros utcáin valóságos tankcsapdák leselkednek az autósokra. A kátyútömést (télen!) végző munkások nem voltak hajlandóak egy zsáknyi aszfaltot eladni a rejtett kamerával alkudozó riporternek, mert (bevallásuk szerint) az olyan rossz minőségű, hogy még udvari járdának sem ajánlják. Kétségbeesésében a polgármester már a katonaság szakalakulatainak a bevetésével fenyegetőzött. Az egyik „szakember” válasza: – Miért, az aszfaltkészítő állomások nekik talán jobb minőségű burkolóanyagot készítenének? És nézem a tévében a Moreni városában forgatott riportot. A fővárostól nem messze fekvő, húszezer lakosú városkában, az egykori kőolajipari központban ugyanis megszűnt az ivóvíz-szolgáltatás. A három szolgáltató vállalat közül kettő nem tett eleget az uniós előírásoknak, ezért nem kapta meg a szabadalmat, a harmadik meg nem szolgáltat. Ha egy civilizált nyugati polgár azt hallja, hogy egy tagországban a 21. században akadnak olyan személyek, akik gépkocsiba rakott edényekben 20 kilométerről szállítják az ivóvizet családjuknak, azt hiszi, viccelnek. Legtöbben viszont a külvárosok ásott, egészségügyileg nem ellenőrzött kútjaiból hordják az innivalót. A négyemeletes tömbházba is! A mosáshoz, mosdáshoz, a tömbházakban a vécéöblítéshez esővizet gyűjtenek vagy havat olvasztanak! És riportot sugároznak az ország fővárosának Giuleşti negyedéből. Utcáról, amelynek egyik oldalán sincs kövezett járda, és nincs szilárd közút. Nem egy hegyi faluban, hanem az ország fővárosában! Miközben Nyugaton már a traktorok, kombájnok használta mezőgazdasági utat is aszfaltozzák. Hab a tortán, hogy az utcát (jó szocialista név!) Lelkesedés (Entuziasmului) utcának nevezik. Ha majd olvadni kezd, óriásira dagad az ott lakók lelkesedése! Folytassam? Magam csak azt kérdem: hány ötéves tervre lenne szükség behozni a lemaradást? (Az egykori vicc szerint ugyanis minden ötéves terv egy lépés volt az aranykor felé. Az ezerből.)