Lövészárkok

Eljutottam oda, hogy barátaim között is ügyelnem kell, amikor megszólalok. Hogy kinek, milyen küldeményt postázok a világhálón. Nehogy egyiküket is megsértsem. 

Mert vannak közöttük megrögzött baloldaliak, akadnak az eseményekről szóló híradásokat füldugóval hallgató semlegesek, vannak jobboldaliak. Istentagadásukat fentebb hangoztató ateisták, és vannak, akik a négy évtizedes ateista diktatúra után is buzgó keresztények maradtak. Vörösek és fehérek, mondaná a nemrég elhunyt Jancsó Miklós. Mert bárhogyan is tagadjuk: a nemzet lövészárkokat ásott magának, s abból az első adandó alkalommal ellenségként tüzel a másik félre.

Nem szeretnék nyilvánosan állást foglalni egyik fél mellett sem. Vallom: mindenkinek szívügye, ki mellett teszi le voksát, milyen ideológiát választ. Csak a nemzettagadóknak nem tudok megbocsátani. Azoknak, akik a családban nem anyanyelvükön szólnak gyermekeikhez, hogy otthon is szokják az ország nyelvét. Akik puszta kényelemből azon a településen sem anyanyelvű iskolába íratják csemetéiket, ahol ilyen tanintézet létezik. Akik nemzetiségünk létjogosultságát megkérdőjelező pártba iratkoznak, csakhogy a húsosfazék közelében kapjanak helyet. (Volt néhány gerinctelen nemzetáruló, hadd ne említsem őket.)

Hiábavaló kísérlet meggyőzni a feleket, hogy legalább annyi időre szüntetnék be a háborúskodást, tömnék be a lövészárkokat, amíg mindannyiunkat közösen érdeklő dolgok elrendeződnek. Mondjuk az EU-s parlamenti választások idejére. Mert ehhez sok józan politikusi fej kellene. Ebből pedig elég kevés akad mifelénk.