Mentsük, ami menthető

  Valakitől kaptam egy paksaméta iratot: két családról személyes iratokat, néhány fotót. Így, a környezetből kiszakítva nem tudok mit kezdeni velük, hiszen nem ismerem a családot, tanulmányba nem tudom beilleszteni. Pedig akadna néhány olyan, amelyet feltétlenül meg kellene őrizni az utókornak.

Többek között a Weitzer János Vagongyár által kiadott igen szép kivitelű oklevelet arról, hogy XY tanoncból szakképzett vasesztergályos lett. (Láttam ilyet berámázva is!) Avagy ugyanabban a gyárban a múlt század elején készült felvétel a vasesztergályosokról. Középen ülnek az idős mesterek, körülöttük állnak a fiatalok. Kordokumentumok. Talán már egyediek, mert az ilyen „hasztalan” papírokkal a kései utódok nem sokat vesződnek. Az elnéptelenedett háztartások felszámolásakor azok felesleges kacatként hamar a szemétbe, esetleg tűzbe kerülnek.

Ha felajánlják, én átveszem ezeket, mert mindegyik érték. De bevallom: nem tudok, mit kezdeni velük, ha nem illenek be érdeklődési körömbe. Mint a fentiek is.

A jelenlegi vagongyárnak nincs olyan levéltára, amelybe beillene. Levéltárosa sem. A megyei múzeumban nincs ki foglalkozzon ilyenekkel, még olyan személy sem akad, aki ezeknek a szövegét megértse. Pedig a város ipartörténete egyedüli a régióban. A politikatörténet mellett megérdemelne néhány tárlót a kiállítótermekben az egykor itt gyártott termékek bemutatása. Felvételek az egykori üzemekből, talán egy-két tárgyi dokumentum is.

Egyszer már javasoltam, most megismétlem: érdekvédelmi szervezetünknek kezdeményeznie kellene egy helyi, netalán országos fotótéka létrehozását. (Előbb-utóbb akadna rendező is.) Legalább mi mentsük, ami még menthető!