Sopánkodás

Az egyik hazai közszolgálati tévé magyar adásában a közelmúltban riportfilmet vetítettek egy kovácsmesterről. Hálás téma, látványos képekkel a műhelyből, éledő tűzzel, fujtatóval, üllővel, szikrákkal, izzó vasdarabokkal, szemünk láttára alakuló formákkal. De érdekes az elhangzó beszélgetés a kovácsmesterrel is a mesterség szépségeiről, a fogásokról, múltról és jövőről.

Ez utóbbi nem rózsás, mert megrendelés szinte semmi. Nem újdonság. Fél évszázada, amikor fiatal pedagógusként egy határ menti községben oktattam, még három, már a kollektivizálás után megszűnt magán kovácsműhelyt mutogattak a helyiek. Mert a hatvanas évek elejéig még lovakat kellett patkolni, szekereket javítani, kocsikereket vasalni, építkezéshez ácskapcsokat, kapukhoz zsanérokat készíteni. Manapság a szükségletet legyártja a (kínai?) ipar.

A riport befejezéseként a riporter azon sopánkodott, hogy a mesterségnek nincs utánpótlása, a kovács gyermekei, unokái máshol, más szakmában keresik meg a mindennapit.  

Nem szeretném kioktatni a riportert, de ugyan miért képzett volna utódot a kovács? Munkanélkülinek?

Ha már sopánkodott, annyit azért megtehetett volna, hogy egy telefon erejéig illetékes helyen megérdeklődi: van-e lehetőség valamilyen megrendelést szerezni a kézművesnek. Valamilyen állattartó farmtól, lósport gyakorlóitól, netalán történelmi épület restaulásához szükséges díszek készítéséhez. Ha nincs, akkor kár volt a sopánkodás. Ha igen, akkor bemondhatta volna a nézőknek. Örömhírként.

Tudomásul kell vennünk: rengeteg olyan mesterség van, amelynek mindörökre befellegzett. Akit érdekel, utána nézhet ezeknek. A helyi lapok száz évvel ezelőtt megjelent évi képes naptáraiban a címlistákban több tíz ilyet talál. A legtöbbjüknek az utolsó művelője is régen meghalt.