Sportszerűség

Nézem az ausztrál nemzetközi teniszbajnokság férfi egyes döntőjét. A világelső spanyol vesztésre áll. Hátfájásra panaszkodik, igénybe kell vennie a terapeuta (vagy jobb a gyógyász?) szolgálatát. 

A kényszerszünetben svájci ellenfele ingerülten, nem éppen angol udvariassággal vonja felelősségre a bírót, hogy milyen szabályelőírás alapján engedélyezte a spanyol öltözőbe vonulását. Már-már zsenáns parázs párbeszédük hallgatása.

Mennyit változott a világ az utóbbi években! Csak egy példa. Wawrinka még meg sem született 1966-ban, amikor a Rolland Garros férfi egyes döntőjébe került Gulyás István beleegyezett abba, hogy ausztrál ellenfele bokasérülése miatt a döntőt egy nappal elhalasszák. Másnap a mérkőzést elvesztette, de a következő év sportszerűségi-díját érdemelte ki. Igaz, nem lett dollármilliomos, de haláláig büszke volt erre a díjra. Manapság egy ötperces szünet miatt kitör a balhé.

A svájci megnyerte az idei döntőt, de számomra sportszerűségből megbukott. Neki és sokaknak a győztesként inkasszált egymillió hétszázezer dollár és a 2000 ATP pont felejteti a fair play-t. 

Manapság minden a pénzről szól. De akkor hol a sport?