Tanulhatnának, de…

Visszatérő téma Óromániában a tél. A járhatatlan utakkal, a világtól elzárt településekkel, élelmiszer, orvosi ellátás nélkül maradt lakosokkal, hóban rekedt gépkocsikkal, a városokban az elhordatlan hóval.

És a tehetetlen vezetőkkel. Az ő filozófiájuk: a hó néhány hét alatt majd csak elolvad, s az élet megy tovább a maga medrében. Az országban senkinek sem jut eszébe, hogy jövőre is lesz tél. Senki nem veszi a fáradtságot, hogy megnézze: mi lenne a hosszú távú megoldás. Mert egy laikus is látja: néhány évtizeddel ezelőtt a közutakat még erdősávok, fasorok védték a hófúvás, a hirtelen támadt szél ellen. Azóta az erdősávokat felszámolták, az utak szélesítésekor a fasorokat letarolták. Helyükbe nem ültettek mást. A szél szabadon száguld keresztül a rónán.

A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a vasút hófúvással veszélyeztetett szakaszain ott álltak az összerakható hófogó kerítések. Szükség esetén a pályakarbantartók néhány óra alatt felállították. Most sehol egyetlen ilyen kerítés. Spórolásból? Netalán túlhaladott, primitív a megoldás?

Fél évszázada az egész nyugati alföld tele volt tanyákkal. Sok ezerrel. A fővárosi urak megkérdezhetnék még élő tulajdonosoktól: hogyan lehetséges, hogy azokat sohasem nyelte el a sok méteres hó, mint az óromániai falvak házait? A válasz meglepné őket: mert valamennyit fasorok, széna- és szalmakazlak védték a természeti katasztrófák (hó, vihar) ellen.

Tárcavezetőink, szakembereink tanulhatnának az erdélyi, bihari, bánsági részek tapasztalataiból. Tanulhatnának, de nem teszik. Majd száz éve.