Uniós bibik

Nem titkolom, hogy unió-szkeptikus vagyok. A nagyon nagy reménnyel várt, számunkra létfontosságú integrációtól távolabbra jutottunk, mint induláskor. Maga a szervezet egy vízfejű, bürokratikus intézménnyé alakult. Mint amilyen a KGST (a fiatalabbaknak: Kölcsönös Gazdasági Segély Tanácsa, a szocialista országok „közös piaca”) volt. Itt is központilag szabnak meg mindent, mint a szocialista államok a tervgazdálkodás időszakában: miből mennyit termeszthetünk, gyárthatunk, értékesíthetünk. Kivel, mivel kereskedhetnek a tagállamok.

Hallom, hogy az oroszországi embargó miatt az európai termelők nyakán maradt mezőgazdasági termékek rekompenzálásaként az unió pénzügyi tartalékaiból bizonyos összegeket lehetett lehívni. Összesen vagy 125 millió eurót. Annak, aki közel volt a tűzhöz, és gyorsabban járt az esze! Az eredmény: az összeg legnagyobb hányadát a lengyelek hívták le, de kaptak a német és a francia termelők is. A többieknek maradt a sajnálkozás, hogy majd legközelebb.

Ha én lennék valamelyik kelet európai ország (egyik) parlamenti képviselője, bizony kinyitnám a számat. Addig kilincselnék Ponciustól Pilátusig, amíg megunnák, és igazságot nem szolgáltatnának (mondjuk) a romániai búza-, a magyarországi alma-, a lettországi burgonyatermelőknek. Mert ha veszteségeink vannak, akkor a kompenzációkat mértékarányosan, nem jelentkezési sorrendben kellene elosztani.   

Ha ilyen szellem uralkodik az unióban, talán még én is megérem a felbomlását.