Uniós választás 2

Nagykorúsításom óta csupán egyetlen egyszer hiányoztam a választásokról. 1989 előtt azért mentem el szavazni, mert kötelező volt, azt követően, mert úgy éreztem: a jó ügynek szüksége van minden voksra. Csak egy elnökválasztásnál tűnt nekem, hogy egyik jelölt sem szimpatikus, mindegy, kit ültetnek be a Cotroceni-palotába.

Az ominózus esetet követően, néhány hónap alatt bebizonyosodott: rossz volt a választás. De valahányszor közösen szapultuk a hibát hibára halmozó államfőt, barátaim rám szóltak: – Te ne őt, hanem magad szidd! Neked mindegy volt, kit tesznek az elnöki székbe. Mások legalább megpróbáltak jól-rosszul választani az alkalmatlanok közül. A többség tévedett, de legalább véleményt nyilvánított. 

Barátaimnak igaza volt! Az „egy szavazat nem számít” indoklással csak kibúvót kerestem. Mert könnyebb másokat okolni!

Tanultam az esetből. Azóta egyszer sem hiányoztam a voksolásról. Most sem fogok.

Remélem, mások is így gondolkoznak!