Váróterem

Gyermekkorom emlékei közé tartozik az a néhány alkalom, amikor a kötelező évi fogorvosi vagy tüdőszűrési ellenőrzésre vitték az iskola diákjait a Policlinikára. Halványan derengenek azok a fehér fapadok, amelyeken sorunkra vártunk.

Most nyáron néhányszor megfordultam ugyanabban a váróban. Nem sok változott, kivéve a bútorzatot. Az említett padokat műbőr bevonatú fotelekre cserélték. Valamivel szélesebbek a korábbi ülőalkalmatosságoknál. Első látásra nyilvánvaló: a formatervezéssel nem sokat vesződött a belső építész, a kárpitozott részeket jól látható-tapintható masszív vinklivasba helyezte.

Beleültem a fotelbe. Talán öt perc alatt „megvizült ingem és gatyám” (lásd Kányádi Sándor: Könyvjelző) a műbőrből áradó hőtől. Gyorsan felálltam „szellőzni”, nehogy valaki félreértse a nyári nadrágomon keletkező nedvességfoltot. Sorstársaim közül akadt, aki tovább bírta a szaunázást. Nem sokkal!

A tervezőnek nem kívánok semmi rosszat, csak azt: nyáron naponta egy-két órát kötelezően ücsörögjön saját foteljeiben. Gyorsan megszabadulna esetleges súlyfeleslegétől.