Visszatettem az irattartóba

Valamit keresek az összegyűlt, témák szerint dossziékba csoportosított rengeteg papírom (jegyzetek, újságkivágások, meghívók) között. Az egyik dossziéból kiesik egy Aradot bemutató könyvecske. 1988-ban adták ki a fővárosban. Méreteihez képest nem is volt olcsó annak idején. Vajon miért dughattam oda?

Forgatom a kiadványt, nézegetem a városról készült, gyenge nyomdatechnikával kivitelezett színes képeket. Csak akkor találok magyarázatot a kérdésre, hogy miért nem került a megfelelő polcra, a többi aradi útikönyvem közé, amikor beleolvasok a húsznál több oldalas szövegbe.

Most, ennyi idő után is felháborít az a mód, ahogyan néhai aradi újságíró céhtársam bemutatta a várost. Úgy, mintha e tájra még csak a lábát sem tette volna magyar, német, szerb vagy más nemzetiségű polgár. A szövegben egyetlen idegen hangzású név sem szerepel! A szerző a gazdasági eredményeket, a városfejlesztést, a kulturális élet, az oktatás felvirágzását csak többségi nemzetbelieknek tulajdonítja. Meg sem említi, hogy a város élén 26 évet egy olyan nagyformátumú polgármester állt, mint Salacz Gyula. Hogy a vagongyárat Johann Weitzer (János) alapította. Hogy a Kultúrpalotát (és még 71 épületet) Szántay Lajos tervezte.

Nyelek egyet. Rábólintanék arra az érvre, hogy akkor, a nacionál szocializmus korában az előbb említetteket nem volt ildomos hangoztatni. Igaz, de az Aradon fellépett nagy előadóművészek között azért Liszt Ferencet vagy Bartók Bélát megemlíthette volna. Nevesebbek voltak, mint a szövegben soroltak többsége. Úgy legalább egy-két nemzetiségi név is bekerült volna az ismertetésbe. Gondolom, azért nem járt volna fejvesztés még a diktatúrában sem.

Miután kifüstölögtem magam, a könyvet visszacsúsztattam oda, ahonnan előkerült. Hogy ne legyen szem előtt. A következő negyedszázadra talán ismét megfeledkezem róla!