Gazdaság

Barátaim tudják, hogy érdekel az építészet, ezért időnként meglepnek egy-egy ilyen témájú világhálós küldeménnyel. Most kettő is jött: az egyikben Párizst képzeli el egy építész ötven év múlva, a másik úgymond a jövő építészete.

Nem tudok betelni a világhálón minap kapott, az új japán luxusvonatot, a Shiki-Shimát bemutató klip látványával.

Látjuk, halljuk, olvassuk, hogy a migránsok milyen útmutatók, okostelefonok birtokában érkeznek Európa földjére.

Őszintén bevallom: örvendtem annak, amikor tudomásomra jutott, hogy az aradi helyhatóság felszólítást küldött az épülettulajdonosoknak: amennyiben egy záros határidőig nem hozzák rendbe a lakóházak homlokzatát, úgy jövőre megemelt adót fizetnek majd.

Megszoktuk a falfirkákat is. Nyugatról terjedt át hozzánk, a mi fiataljaink szerint ez hozzátartozik a „fejlett” jóléti civilizációhoz. Nem lehet őket lebeszélni róla. A falfirkák szövege viszont árulkodik az elkövető civilizációs fokáról, máskor ideológiai hovatartozásáról, esetleg elégedetlenségeiről.

A józanul gondolkodó, az igazságot kereső európai polgár számára nehezen értelmezhetőek az EU liberális kategóriába sorolt emberjogi rendelkezései.

Biztos lesznek olyanok generációm ritkuló soraiban, akik e sorok olvasásakor felkapják a fejüket, talán még rosszallóan ingatják is azt.

Egy jó barátom a Kommunisták című írásommal kapcsolatban csipkelődve kifogásolta, hogy támadom azokat, akik közé valamikor ő is, meg én is tartoztunk.

Nézem, hallgatom egy szegedi magyar történész minapi, igen jól dokumentált okfejtését a jelenlegi világhelyzetről. Állítja, hogy a világ nemhogy a harmadik világháború előtt áll, hanem az már meg is kezdődött.

Olvasom Markó Attila nyilatkozatát az ellene hozott ítéletről. Száz százalékban igaza van, mert hazánkban (de nem csak itt!) a politikailag érintett személyek esetében a bírósági ítéletek mindig pártérdekek szerint születnek.

Nem szoktam a hazai politikai műsorokat követni a médiában. Mert nem bírom a sárdobálást, sem az alpári hangnemet, amelyet politikusaink a viták során használnak. Igaz, még nem jutottak el Zsirinoszkij színvonalára, de nagyon közel vannak hozzá, meg az erőszakhoz is, amit néhány ország parlamentjében felvett a kamera.

Az egyetemen első éves hallgatóként csodálkoztam, hogy öt párttag kollégám van. Ők mellveregetve fennen hangoztatták azt. Már azért is, mert a kar oktatóival jártak együtt gyűlésezni. Egyikük, egy harmincadik évén túl járó volt vasutas csak csendesen figyelt bennünket.

Hallgatom a belga miniszterelnöknek a V4-ekhez intézett ultimátumát. Nem vagyok diplomata, ezért megengedem magamnak a diplomáciában szokatlan minősítést: ritka nagy pofátlanság.

A fiatalabb generáció tagjainak számára szinte felfoghatatlan, hogy három évtizeddel ezelőtt nem telt el néhány hónap anélkül, hogy valamilyen munkaverseny-felhívás ne jelenjen meg a médiában.

Azt csak az Isten tudja, hány békét kötöttek a világon az emberiség írott történelme idejében. A békéknek viszont van egy közös jellemzője: mindig a győzteseknek volt igazuk, ők diktálták a hadisarcot, ők szakítottak ki területeket a legyőzött államokból, s a második világháborút követően pedig immár elítélik (Nürnberg, Hága) a háborús bűnösöket is.