„A beteg megérzi, ha az orvos szeretettel közeledik hozzá” (2.)

„Kisebbségiek nem kerülhettek vezető pozícióba”

– Mindketten ingázni kezdtetek?

– Igen, Temesvárra, illetve Lippára. Kezdett bonyolódni az életünk. A Maros-parton, Edit szüleinek a telkén belefogtunk egy társasház építésébe. Fiúnkat is át kellett hoznunk Aradra. Amikor bementem az iskolaigazgatóhoz civilben, szinte meg sem hallgatott. Kimenet megismert a titkárnő, és azt ajánlotta, hogy jöjjek vissza egyenruhában (akkor már őrnagyi rangom volt). Egy óra múlva visszamentem katonaként, s láss csodát, a „kedves” igazgató még kávéval is megkínált… Ebben a nagy őskáoszban szakvizsgáinkat is le kellett tennünk, és a házépítéssel is kellett foglalkoznunk. Feleségem szüleinél laktunk.

– Nem volt fárasztó az ingázás Temesvárra?

– Nem tudtam minden nap ingázni. Volt ott egy garzonlakásom, amit a kórház utalt ki. A temesvári katonakórház magas színvonalú ellátást biztosított. A felszerelés a kornak megfelelő volt. A sebészeten a főorvos egy magyarul is beszélő ezredes volt. A többi kolléga is befogadó, segítőkész, empatikus volt. A kórházparancsnok színes egyéniség volt. Kabarékat, vicceket írogatott. Amikor nem volt jelen a politikai tiszt, még a szombat reggeli politikai információkból is kabarét gyártott. Egyszóval, merész húzásai voltak.

– Meddig tartott katonaorvosi pályád?

– Amikor hazajöttem egy három hónapos, bukaresti traumatológiai továbbképzésről, arról értesültem, hogy az 56 éves osztályvezető főorvost nyugdíjaztatták. Az ok: lánya feleségül ment egy nyugat-németországi tornatanárhoz… Egyik délután, amikor ügyeltem, behívatott a kórházparancsnok. Először csűrte-csavarta a dolgot, de végül kibökte, értsem meg, hogy nem tud engem kinevezni osztályvezetőnek. Egyszer talán majd meg fogom érteni, miért. Jött az ország másik végéből egy alezredes; ő lett az új osztályvezető. Hamar kiderült, milyen az új kolléga hozzáállása a szakmához… Nem akartam az infarktus szélére sodródni, úgyhogy kértem leszerelésemet alezredesi rangban. Amikor elköszöntem a parancsnoktól, megmutatott egy papírt, amelyen a Kárpátok Géniuszának parancsa szerepelt. Eszerint kisebbségiek nem kerülhettek vezető pozícióba. Ezért nem tudott kinevezni.

„Életem részévé vált a sebészet”

– Hova kerültél a temesvári katonakórház után?

– Végre hazajöttem. Az aradi megyei kórházban hamar bedobtak a sűrűjébe; ügyeletvezető lettem. A főnök asszonynak az az ötlete támadt, hogy összekötő sebésze legyek a nőgyógyászatnak is. Abban az időben tiltva volt az abortusz, lelakatolva és lepecsételve álltak a műszer sterilizátorok. A behozott, félhalott nőket a műtő közelébe sem engedték, míg el nem árulták a szolgálatos szekusnak, hogy mit tettek magukkal. Sajnos, sokan közülük nem jutottak ténylegesen a műtőbe. Engem minden hasonló esethez behívtak. Nem is számoltam az éjszakákat, úgysem kaptam ellenszolgáltatást. Az ott szolgálatot teljesítő szekusok nem tudták megérteni, mit keresek én ott, hisz az én munkahelyem nem ott volt. Ezért lett oldottabb a helyzet a nőgyógyászaton. Aztán lassan lekerültek a lakatok, a pecsétek, és a következőkben valódi életmentés folyt az osztályon.

– Jól érezted magad az aradi kórházban?

– Hamar beilleszkedtem a kórház életébe. A hegymászók klubjába is befogadtak, ami két-három havonta egy-egy retyezáti, fogarasi utat jelentett. Így kialakult egy román társaságom, a régi iskolatársakból pedig megvolt a magyar társaság. Érdekes, hogy a kettő között laza átjárás volt.

– Milyen kapcsolatot alakítottál ki a kórházban dolgozókkal?

– Lassan megismertem a kórház teljes személyzetét, a portástól az igazgatóig. A laboratórium meg a patológia sokszor segített egy-egy dolgozat összehozásánál. Sokszor részt vettem a magyar sebészeti kongresszusokon, az utolsó budapestin előadást is tartottam. Életem részévé vált a sebészet.

„A sebészetben nincsenek csodák”

– A jó orvosnak szüksége van-e a hitre?

– A medicinában a legkonkrétabb szak a sebészet. Amikor egy akut esettel állsz szemben, döntened kell: műteni vagy nem. Egy belgyógyász válogathat a gyógyszeres terápiák közül, a sebész nem. Nem tudok válaszolni erre a kérdésre. A hit valami megfoghatatlan. A keresztény tízparancsolat keletkezése és fejlődése ad olyan erkölcsi normákat, amelyek megtalálhatók a világ minden vallásában. A keresztény ember a tízparancsolatban lefektetett életvitel és erkölcs szerint él, ami a kultúrájába is beépült. Sajnos, napjainkban ez a kultúra visszaszorulóban van. Ennek fő okozója az agresszív vallások térhódítása és maga a keresztények, akik ezt elősegítették. Kihangsúlyoznám, hogy a kereszténység nem a templomba járást jelenti.

– Igaz, hogy az imának gyógyító ereje van?

– Az ima nem más, mint önszuggesztió. Volt egy nagyon vallásos kollégám, akit az ima, az önszuggesztió megnyugtatott műtét előtt vagy közben. Így nem hagyhatta el a száját esetenként egy-egy káromkodás. A sebészetben nincsenek csodák, minden állapotnak megvan a maga kimenetele. Egy-egy koponyasérült esetében fordult elő, hogy miután hetekig, hónapokig kómában volt, egyszer csak helyre állt az öntudata. A hozzátartozók akkor csodát emlegettek. De hát, az agy regenerálódási képességét még ma sem ismerjük pontosan.

– Mikor vonultál nyugdíjba?

– A megyei kórházban ledolgozott 20 év után, 64 évesen nyugdíjaztak. Az egész kórházat meghívtam a búcsúztatómra. A kórház szinte minden alkalmazottja megfordult ott.  Jelen volt a fiam is, aki akkor már 13 éve művelte a sebészetet. Egy olyan főorvostól tanult, akit azért nem neveztek ki professzornak, mert Magyarhonban a politikai alapon való fúrás már a Kádár-korban is működött. Amikor családi okokból Németországba költözött, három év után osztályvezető főorvosnak nevezték ki. De ő 4 hónap múltán a papírmunka helyett a szikét választotta. Máig minden döntésben részt kell vennie.

„Csak mikrokörnyezetemben maradt meg a régi Arad”

– Ejts néhány szót unokáidról is!

– Két fiú unokám van. Mindketten Budapesten élnek. A nagyobbik úszóedző Hosszú Katinka klubjánál, a kisebbik utolsó éves a budai marketing egyetemen.

– Mikor és miért költöztetek át Magyarországra?

– Fiúnk az egyetem elvégzése után áttelepült. Másrészt, a társasházban, amit a mi telkünkre építettek, olyannyira megromlott a hangulat, hogy a hosszú távú nyugdíjas életvitel lehetetlennek tűnt. Az országban szétszóródott kollégákkal, ismerősökkel bejártuk fél Magyarhont magánházat keresve. Végül Szegeden kötöttünk ki. Átköltöztünk. Egy ikerház hátsó, csendes felében lakunk a Dél-szegedi kertes városrészben. 300 méteres körön belül van az orvosi rendelő, a patika, a kenyérbolt, a zöldséges, két élelmiszerbolt meg a posta. Szomszédjaim szinte azonnal befogadtak. Sok segítséget kaptam tőlük az élet újrakezdéséhez. Van egy nagy csalódásom is. Nem gondoltam, hogy a magyarok közt van egy igen széles, bunkó tömeg, akik még a Kádár-korban élnek, akikkel nem lehet vitázni, akik a pénzért és a hatalomért még a hazát is áruba bocsájtanák.

– Vannak még barátaid Aradon?

– Most, hogy megépült az autópálya, egy óra az út Aradig. Az ott maradt barátok hamar elérhetők. Megmaradt a teljes baráti köröm, mind a magyar, mind a román. Mindig örvendünk találkozásainknak.

– Szereted Aradot?

– Arad szeretett szülővárosom maradt, annak ellenére, hogy baráti köröm fogyatkozóban van, és a város hangulata is megváltozott. Csak mikrokörnyezetemben maradt meg a szeretett, régi Arad.

– Jól érzed magad Szegeden?

– A házhoz egy déli fekvésű, nagy terasz, garázs és 80 négyzetméter fűfelület meg egy kis konyhakert is tartozik. Minden évben telepítünk ide 9 tő paradicsomot. Május végétől szeptemberig szüretelünk. Sajnos, ahogy halad az idő, egyre szűkül a mozgásterem meg az életterem.

„Az empátia akár gyógyító is lehet”

– Hogy áll a doktor úr egészsége?

– Az utóbbi 17 évben tízszer operáltak. Karbantartó műtéteknek nevezném őket. Többek között két csípőprotézisem és két gerincprotézisem van beültetve. Úgyhogy fájdalommentes vagyok. Vezetek gépkocsit, de csak bottal tudok járni. Hatótávolságom a kilométert is meghaladja. Reggelente 15 percet nyomom a szobakerékpárt, amíg el nem érem az 5 kilométert.

– Van lényegi különbség a régi és a mai orvosok felkészültsége, hozzáállása között?

– A különbség legfőbb eleme: a szeretet. A mai orvosoknál hiánycikk az empátia. Ha elbeszélgetsz egy beteggel, sokszor elhanyagolható minden ultramodern kivizsgálás, mert rájössz, hogy mi is a valódi panasza, és célzottan tudod elkezdeni a kivizsgálást. A beteg megérzi, ha az orvos szeretettel közeledik hozzá, és átérzi a panaszait. Ez az az empátia, ami akár gyógyító is lehet.

– Hiszel az alternatív gyógymódokban?

– Nemigen foglalkoztam velük, mert a sebészet a konkrétumok tudománya.

– Tévedtél-e valaha szakmailag?

– Abban, aki a medicina sűrűjében dolgozik, benne van a tévedés lehetősége is. De ha a szakmai protokollok mentén dolgozol, egy tévedés nem veszélyeztetheti az életet. Soha sem akartam mindent egyedül megoldani, nem tudtam mindent. Ha elakadtam, azonnal kértem kollégáim segítségét. Nem volt olyan tévedésem, amivel életet veszélyeztettem volna.

– Mit olvastál utoljára?

– Ebben az otthonba zárt időben újra elővettem Wass Albert Kard és kasza című regényét, de már levettem a polcról a Jönnek című kisregényt is.

„Konzervatív, családcentrikus nevelést kaptam”

– Érdekel a politika?

– Konzervatív, családcentrikus nevelésben volt részem. Ennek függvénye felfogásom. Rettentően felháborít a liberális moslék. Felháborítanak a családtagadásról, a melegek jogairól, a nem megválasztásáról (lásd a nem-átalakító műtéteket) szóló elméleteik, és egyéb „tudományos” marhaságaik, amelyek szembe mennek a biológia törvényeivel. Arról álmodozom, hogy maradjon meg Európában egy kemény gazdasági közösség szuverén országok részvételével.

– Mikor könnyeztél utoljára?

– Ahogy telnek az évek, úgy szűkül az önkontroll, és az érzelem a maga natív valóságában jelenik meg. Most már megkönnyeztet egy vers, egy esemény a családban. Nemrég, a legjobb barátom halálakor erősen könnyeztem.

– Szereted a virágokat?

– 17 éve lakunk itt. A kertet teleültettük virágokkal. Az évek múlásával, az erő fogytával eltünedeztek a sorból. Mostanra megmaradt 5 rózsatő és egy 45 éves főnixpálma, aminek télen külön helye van a lakásban. A mozgatásával nem én foglalkozom.

– Kedvenc ételed, italod?

– A beszűkült élettér sok mindenre megtanított, amire nem voltam felkészülve. Az ebédet házhoz hozatjuk. Szombaton, vasárnap és az ünnepnapokon magunknak kell előállítanunk a menüt. Lassan-lassan megtanultam főzicskélni. Kedvenc ételem lett a mustáros szelet, a lecsó, a gombapaprikás, a fasírt krumpli salátával, a zöldséges krémleves és a francia saláta, na meg a palacsinta. Ezekben, betegsége miatt, a feleségem nem tud segíteni. Az üdítő italok között a 100%-os almalé és a tonik vezet. A szeszes italoknál a Vilmoskörte gyümölcságyon. A borok közül az édeset szeretem.

„A beteg ne érezze magát alárendeltnek!”

– Elégedett vagy mindazzal, amit elértél az életben?

– Szeretném visszapergetni az éveket, legalább addig, míg a feleségem teljes értékű társam volt. Az újrakezdés még az álom kategóriát is mattolja. Az eddig megélt élet minden mozzanata, történései, sikerei, kudarcai egy magam mögött hagyott, sima életutat szegélyez. Mindavval, amit így elértem az életben, elégedett vagyok.

– Boldog vagy?

– A boldogság egy különleges mentális helyzet, aminek egyénre szabott változatai és fokozatai vannak. Nem állandó. Széles skálán mozog az ok, ami pozitív hatást vált ki. A boldogság nálam is egy változó állapot.

– Megfogalmaznád orvosi hitvallásodat?

– Most, hogy az élet alkonya felé haladok, rájöttem, hogy soha sem volt nekem a tarsolyomban orvosi hitvallás. Pályám kezdetén állandóan a szakkönyveket, szakfolyóiratokat bújtam. De eljött az idő, amikor már kívülről fújtam szinte minden műtétnek a menetét. Ekkor vált a sebészet az életem részévé, és szinte hobbi szinten operáltam. Egy dolgot azonban mindig szem előtt tartottam: olyan viszonyt alakítsak ki a beteggel, amelyben nem érzi magát alárendeltnek. Arra törekedtem, hogy a hangulat mindig barátságos legyen, és a belém vetett bizalom megerősödjék. E téren a hozzátartozókkal voltak kellemetlen perceim. Megtörtént, hogy 1995, a számítógépek elterjedése után egy 65 éves beteg esetében rám zúdították az interneten olvasottakat. Ez a vita odáig fajult, hogy nem vállaltam el a műtétet. De a kollégáim sem. Nem tudom, mi lett a beteg sorsa…