A magyar modell és az Európai Unió

Provokatív kérdéssel indította dr. Bodó Barna egyetemi docens (Sapientia–EMTE – Erdélyi Magyar Tudományegyetem) szerda délután az aradi Jelen Házban – ezúttal a szerbiai Pancsova után másodízben megtartott – előadását: „Ha a 28 tagból álló nagy csapatban (Európai Unió – szerk. megj.) a vezetés rosszul teljesít, ha Brüsszel rossz tanácsot, utasítást ad, ki vonja felelősségre?”

Az előadás végére (de tulajdonképpen sokkal hamarabb) kiderült válasz szerint, mint a kedves olvasók döntő többsége bizonyára kérdés nélkül is tudja: senki. Az Unió valamely tagországának miniszterelnökét, regnáló pártját (pártjait) a szavazók a legközelebbi választáson jutalmazhatják vagy büntethetik (közeli példa Szlovákia, ahol néhány napja egy „no name” – névtelen, ismeretlen – független vállalkozó a köztársasági elnökválasztáson alaposan rávert a szintén induló jelenlegi miniszterelnökre). Az Unió vezető tisztségviselői, pillanatnyilag legalábbis, nem vonhatók felelősségre. És milyen demokratikus rendszer az – kérdezte, bár így, szó szerint ki nem mondva, az előadó –, amelyben a vezetők nem vonhatók felelősségre?

A téma, vallotta be, „régebben izgatja és idegesíti”, úgy a 2010–11-es évek tájékáról, amikor állandó, gyakori utazgatásai (állandó lakhelye Temesvár, munkahelye Kolozsvár – szerk. megj.) közben hallgatott hazai – viszonylag objektívnek ítélt – rádióadók egyikében olyan kommentárt hallott, amelyre reagálni kell.

A fő kérdés: az európai uniós országokban bevezetett válságkezelő megoldási javaslatok milyen eredményre vezettek, és ezekhez miként viszonyul a magyar válságrendezés? Arról a világgazdasági válságról van szó, amelynek kirobbantásához nekünk – Magyarországnak és Romániának – semmi közünk, az csak „begyűrűzött” hozzánk. Jelenleg úgy néz ki, hogy az Unió kilábal a válságból, az eurózónának egyszázalékos növekedést jósolnak – ebbe azonban beleszámít, például, a  visszahúzó Görögország is, amelybe az Unió elképesztő, 230 milliárd eurós (!) segélyt invesztált, meg Spanyolország (100 milliárd), meg a kicsi Írország 85 milliárddal (ez utóbbinak legalább van látszata).

Ennek ellenére Európa sok országában a magyar példát bírálták, s bár Magyarország gazdasági eredményei az utóbbi időkben tagadhatatlanok, politikai értelemben emelnek EU-s szinten kifogásokat. Magyarország ugyanis szembeszállt az Unióval, és, noha 2010-ben csak hajszállal volt jobb helyzetben Görögországnál, ma sokkal jobban teljesít. Orbán miniszterelnök (és/vagy csapata) az „erős állam” jobboldali ideológia számára anakronisztikusnak tűnő megoldását választotta, mint az egyetlent, ami eredményesen szembe tud szállni a csak profitot szem előtt tartó a multinacionális vállalatokkal és bankokkal.

Bodó Barnától az (itt vázoltaknál sokkal árnyaltabb, sokkal több kérdésre rákérdező vagy fényt derítő) előadás végén megkérdeztem: miért nem Romániáról írt egy hasonló tanulmányt? A válasz: azért, mert Románia nem releváns példa. Románia „fegyelmezett diákja” az EU-nak, „kötelezettségeit zokszó nélkül teljesíti”.