„A pedagógusra egy óriási dolog van rábízva”

Király András Aradon született 1947-ben. Történelemtanári diplomát 1970-ben szerzett a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Tanárként a szapáryligeti, nagyiratosi, aradi 21-es (Aurel Vlaicu) és 10-es iskolákban, valamint a Csiky Gergely Főgimnáziumban dolgozott, Nagyiratoson iskolaigazgatóként is. 

1997 óta tagja az RMDSZ Arad megyei Választmányának, a 2000-es parlamenti választásokig az Arad megyei kampánystábot vezette. 2000–2004 között Arad városi tanácsos, 2004-től az Arad megyei RMDSZ parlamenti képviselője. 2001-től 2011 májusáig az Arad megyei szervezet elnöki tisztségét töltötte be. 2010 februárjától oktatásügyi államtitkár.

 

Beszélgetésünk elején az államtitkári tevékenységről faggattuk.

– Igazából olyasmibe vágtam bele, amit kívülről már ismertem. Képviselőként volt kapcsolatom a minisztériummal és nagyjából sejtettem: ha a minisztériumba megyek, a kisebbségi oktatásért leszek felelős, valamint a parlamenti kapcsolatokért. Tudtam, mi a parlamenti munka, tudtam, mi az elvárás és a kisebbségi oktatási terület sem volt idegen számomra, hiszen ebben dolgoztam 32 évet. Ami viszont meglepő volt, hogy ez egy sokkal összetettebb munka. Más, amikor az ember egy megyével vagy egy kisebb területtel, egy régióval foglalkozik, és teljesen más, amikor hatáskörébe tartozik az egész ország a 20 kisebbséggel együtt. Izgalmas feladat mind a mai napig. Sikerült egy dolgozni szerető, tenni akaró szakemberekből álló államtitkári kabinetet létrehozni; a csapat összeállítása az államtitkár feladata, a titkárnőtől a kabinetigazgatóig ő maga választja ki az embereket.

Az államtitkárság két igazgatóságból áll: az egyik a kisebbségi nyelven folyó oktatással foglalkozik, a másik a parlamenti kapcsolatokkal, illetve a társadalmi párbeszéddel és szakszervezetekkel. E két csapatnak a főnöke az államtitkár. Azon kívül, hogy tudtam, mire vállalkozom, én az a típusú vezető vagyok, aki hagyja az embereket dolgozni. Közösen megbeszéltük, mi az elvárás, mit kellene tenni, és ezen belül mindenki szabad kezet kapott. Úgy érzem, hogy jól mennek így a dolgok.

– Beszéljünk a romániai magyar oktatás minőségéről. Hol vannak problémák?

– Történelemtanár vagyok, valószínűleg ebből kifolyólag is szeretem a számokat. Az első nagy elképzelés és megvalósítás az volt, hogy feltérképeztük a kisebbségi és azon belül a magyar oktatást. Fölmértük, hány óvoda, elemi iskola, gimnázium, illetve líceum van, mi ezeknek a státusza, megnéztük a diáklétszámot stb. Ez nagy munka volt, most már évről évre csak frissíteni kell az adatokat. Hamar kiderült, hogy a nagyobb magyarsággal rendelkező megyékben is ugyanazok a gondok, mint a mi régiónkban: általános a diákhiány. Ez volt az első nagy döbbenet, ami ezen a téren ért. Legnagyobb létszámmal az óvodában vagyunk jelen, majd az elemiben, de itt már kevés az olyan gyerek, akikre később a líceumi, gimnáziumi oktatás számíthat. A feltérképezést követően megteremtettük a körülményeket, hogy az új tanügyi törvényt normálisan tudjuk átbeszélni. Ebben nagy segítségünkre volt az RMDSZ országos vezetősége, az összes megyei RMDSZ, a Communitas Alapítvány, az Iskola Alapítvány. Minden megyében szerveztünk találkozót, melyen nemcsak pedagógusok, hanem a közösség vezetői is részt vettek. Ennek célja az volt átbeszélni, melyek a feladatai egy polgármesteri hivatalnak, egy helyi tanácsnak az új törvény szellemében az iskola életében. Ha jó iskolát akarunk, akkor azt a közösség magáénak kell érezze. Bő két év alatt végigjártuk a megyéket, természetesen régiónként más-más problémákkal találkoztunk. Ezek a problémák elsősorban az iskola szervezéséhez kapcsolódnak, mert az oktatás minőségének biztosítása mindig az iskolavezetés és a pedagógus feladata. Minél kevesebb a diák, annál inkább oda kell figyelni arra, hogyan bánjunk velük. Az új törvény ebben nyitna, mikor kimondja, hogy kétévente felmérést kell végezni. Na most már, önmagában a felmérés nem segít, azt ki is kell értékelni. Ha egy korrekt felmérést kiértékelünk, és megtaláljuk az utat az eredmények javításához, az rendben van, de amíg a felmérésből nincs levonva következtetés, akkor oda jutunk, ahol ma tartunk.

Itt van például a helyrehozás– ha a gyerek nehezen beszél vagy ír, akkor azon a területen dolgozok vele többet, ha valamiben nagyon jó, akkor úgy foglalkozom vele, hogy nem terhelem, viszont unatkoznia sem szabad.

Országos szinten a nyolcadikosok 50%-a valamiből megbukik. Nagyjából 9 ezer diák van egy évfolyamon, tehát ha ennek fele valamiből megbukott és líceumi diák lesz, hova fog jutni XII. osztályig?  Ez az egész rendszer, sajnos, nem a minőség irányába viszi az oktatást, és ennek az egyik következménye: a pedagógus is elnézi, ha a diák nem teljesít, mert mi lesz akkor a katedrával, az óraszámmal stb. Az egyetem előtti oktatásban azt mondják, hogy milyen rossz a felsőoktatás, mert csak úgy adják a diplomákat. Kérdem én, ki szolgáltatta a „nyersanyagot”, ki juttatta, engedte odáig a diákot? A pedagógusközösségnek kell legyen bátorsága ahhoz, hogy szembenézzen a problémákkal.

– Újdonságnak számít az idei tanévtől az előkészítő osztály. Kevés idő telt el ugyan, hogy következtetéseket vonjunk le, de vajon az elmúlt időszak tapasztalatait szem előtt tartva érdemes-e folytatni, esetleg hol kell változtatni?

– Az a baj, hogy mindenre úgy tekintünk, hogy kísérleti jellegű. Ha komoly oktatást akarok, akkor egy jól működő rendszer kell, eleve végig kell gondolni és azután belevágni. Az előkészítő osztály nem egy véletlen szülemény volt, a minisztérium dolgozott ezen, voltak viták, pró és kontra érvek még a törvény megszületése előtt. Igazából azok kerültünk többségbe, akik azt mondtuk: szükség van egy felkészítő évre, ami az iskolában működjön és legyen kötelező. Mivel sok olyan tanuló került első osztályba, aki nem járt óvodába, nem szocializálódott, ez egy jó ötlet volt és maga az elnevezés is, hogy felkészítő. Végül a sok vita után jó tanterv született, gyerekpárti, könnyen elsajátítható tanterv. Én azt mondom, hagyjuk működni. Elcsodálkoztam azon, hogy alig kezdődött meg az iskola, máris azon gondolkodunk, hogy vigyük vissza a gyerekeket az óvodába. Nem lehet. Ez felelőtlen lépés lenne. Hagyjuk működni, mert ez egy jó megoldás. Az előkészítő osztálynak prioritást kell élveznie, meg kell adni számára minden segítséget, főleg ha egy ilyen kezdőévről van szó, amikor először találkozik az iskolával a gyerek, akkor ott nincs mese, azzal foglalkozni kell. Megdöbbenve hallok olyan nyilatkozatokat televízióból, hogy pedagógus iskolaigazgató mondja: nem volt helye előkészítő osztálynak. Hogyhogy? Ez szervezés kérdése, itt kellene maga a szaktárca is sokkal szigorúbb legyen, itt kellene a többi minisztérium is komolyabban vegye ezt a kérdést. Van egy felelősség, és azt ne dobáljuk. Ne csak a tisztség, ne csak a funkció kelljen. A funkcióval felelősség jár. A mi felelősségünk az lenne, hogy felelősségre vonjunk, következményei legyenek az ilyen megnyilvánulásoknak. Amíg elfogadjuk, hogy ott meg amott nem lehet, mert nincs hely, akkor oda jutunk, hogy lassan nem lehet sehol. Hogy előkészítő osztály lesz-e a továbbiakban, ez egy minisztériumi döntéstől függ, attól, hogy megváltozik-e a tanügyi törvény vagy sem, s ha megváltozik, hogyan fogja felépíteni az új rendszert stb. Én remélem, hogy ebben a kérdésben a legjobb döntés fog megszületni.

– Az utóbbi évek gyenge érettségi eredményei a kamerás rendszer következménye?

– Nem a kameráktól rosszak az eredmények. A kamerák megteremtették annak a feltételét, a bizonyosságát, hogy korrekt legyen az érettségi. Van egy nagy dilemmája az iskolának: mi lesz a diákkal, ha megbukik? Ha megbukik, azt jelenti, hogy nem érte el az átmenő szintet, de ne úgy engedjük át, hogy át kell engednünk. Hiába neveljük négy évig becsületesen, ha az érettségin megengedjük, hogy puskázzon. Erre a kamerás rendszerre szükség volt, és úgy érzem, most sem érzi át a társadalom annak a felelősségét, amivel ő is tartozik amiatt, hogy ide jutott a tanügy.

– Hogyan vélekedik a szakmai érettségi bevezetéséről? Segíteni fogja-e az elhelyezkedésben azokat, akik nem akarnak továbbtanulni?

– A szakmai érettségi egyfajta tűzoltás, ami hirtelen jött, hiszen nem nagyon volt más, mit tenni. Meg van határozva: annak az osztálynak, amelyik egyfajta szakmából érettségizni fog, abban a rendszerben kell megkezdenie a líceumot. Ez azt is jelenti, hogy IX. osztálytól folyamatosan készítem föl egy bizonyos típusú érettségire, ezt nem lehet menet közben megváltoztatni, nem lehet új tantárgyakat bevinni. Aki úgy gondolja, hogy nem megy át az érettségin, az letesz egy szakmai vizsgát, a szakmai érettségin kap egy 3 és feles fokozatú szakminősítést. A hátulütő az, hogy ezzel a szakmai érettségivel nem mehet felsőoktatásba. Hogy ezzel mennyivel könnyebben fog tudni majd elhelyezkedni, most nem tudom megmondani, meg kell várni, hogyan fogadja a vállalkozói réteg ezt a dolgot.

– Hogyan látja a szakmai képzést?

– Sajnos, a szakiskola elég régóta „döglődik” – elnézést a kifejezésért. Nem igazán vannak meg, vagy csak nagyon kevés helyen egy minőségi szakmai képzés feltételei – ott, ahol modern gépek vannak. Vannak szakmák, ahol nem kell feltétlenül sokat tanulni, inkább rátermettség, kézügyesség kell. Olyan szakiskolákra és szakmai képzésekre van szükségünk, ahol többirányú az oktatás. A tanügyi törvény és a volt minisztériumi vezetés visszavezette a szakoktatást, csak elég fura módon: a IX. osztály után. A líceumba menő kilencedik osztály után eldöntheti, hogy tovább folytatja líceumi tanulmányait, vagy szakmunkásnak tanul tovább. Ez egy kísérleti év volt, nagyon kevés iskola vállalta fel, hogy beindítsa a szakiskolai részleget.

– Divat lett az egyetem. Jó-e az, ha mindenkinek felsőfokú végzettsége van? Több doktori cím körül botrány alakult ki az utóbbi hónapokban, a magán egyetemeket pedig leginkább diplomagyárakként emlegetik. A drasztikus érettségi bevezetése után gondolkodnak-e azon, hogy szigorítsák az egyetemi vizsgákat, illetve az állam- és doktori vizsgákat?

– Egy mondatban: baj van az oktatással. Baj van lentről fel, végig. Amikor én bejutottam a Babeş–Bolyaira, 364-en voltunk 45 helyre, ma összesen nem felvételiznek 364-en.

Minisztériumok közti megbeszélésre lenne szükség ebben a kérdésben, hogy nézzük már meg, mi van ezzel az országgal, mire van itt szükség: arra, hogy mindenki jogász, orvos vagy ápolónő legyen? Vagy traktorista, asztalos? Mindenkinek kell egy diploma. Ez rendben van. Az én meglátásom viszont az, hogy a diploma mögött munka van. Nem lehet úgy diplomát adni valakinek, hogy nincs felkészülve, nincs tudása, nincs képessége. Vissza kellene vezessük azt, hogy nézzük meg, hogy áll az ország gazdasága, nézzük meg, hol milyen szakmunkásokra van szükség, és akkor visszaállítani egy normális, európai szintű szakmunkásképzőt, amit, ha elvégez az illető, el is tud helyezkedni. Visszaállítani a jól képzett középkádereket, megállapítani egy százalékot, hogy a diákok ennyi része szakmunkás, ennyi elméleti líceumba, ennyi szakközépiskolába fog járni, és akkor már van egy képünk arról, hogyan tovább. Meg kell találni a lépéseket és az új tanügyi törvény ebben igyekezett egy bizonyos szinten rendet tenni. Nem minden szakmához kell felsőoktatás.

– Ön mit változtatna a jelenlegi tanügyi rendszeren?

– A rendszeren nem változtatnék, így hagynám, hogy előkészítő plusz négy elemi, aztán V–VIII, IX–XII, viszont a tartalmán nagyon sokat kell változtatni ahhoz, hogy a minőség felé haladjunk. A 45–50%-os érettségi bukásarány egyik oka az, hogy túlterheljük a diákot. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy én, mint pedagógus okoskodom. Én is tanítottam és tudom, hogy délután 2–3 órakor már nem tudok rendesen tanítani, és nincs is kinek. Másfelől új tantervekre van szükség, sokkal kevesebbet kell tanítani. Teletömjük a diákok fejét nagyon sok olyan elméleti dologgal, ami vagy megmarad, vagy elfelejtődik. Olyan rendszerre van szükség, amely előnyben részesíti a kompetenciát, a hozzáértést, a gyakorlatba ültetést, az egész fejlett világ tanterve errefelé megy. Nem feltétlenül a túlzott elméleti tudásra van szükség, mert ha én elmegyek fizikusnak, ott majd az egyetemen belém verik a szükségeseket ahhoz, hogy jó kutatófizikus legyek, ne akarjuk mi ezt a 10–15 éves gyereknek megtanítani. Azért van az elemi oktatás, általános, majd középiskola és egyetem, hogy minden szinten a megfelelő mennyiséget pakoljuk a tudásra. Mi már a gimnáziumi szinten 30–34 órában rápakolunk a gyerekre egy csomó olyan dolgot, amit nem bír meg. Nem is az óraszám a sok, hanem az információhalmaz. A tantervek, órabeosztás, ezeken mindenképp változtatnék. Van még egy nagy probléma: a romániai oktatásban a gyerek keveset jár iskolába. Nálunk egy iskolai év 178 nap, fél év. Nincs rendesen széthúzva, beosztva, mi mindent bele akarunk zsúfolni egy délelőttbe. Ami racionális, azt nagyon nehezen lehet megcsinálni, mert van egy beidegződés, van egy örökölt rendszer, ezeken kellene változtatni. Pedagógusnak lenni nem munka, hanem hivatás, akkor erre úgy is kell tekinteni. Tudom jól, hogy nincs megfizetve a pedagógus, sohasem volt, viszont aki pedagógus lett, az jószántából ment oda – senkit nem köteleznek erre. Szemléletváltás kellene, hogy a pedagógus is érezze, megbecsült tagja a társadalomnak. A pedagógusra óriási dolog van rábízva: egy gyerek, egy fiatal, akit úgy kell fölkészíteni, hogy boldoguljon az életben, éppen ezért sokkal nagyobb elismerést érdemelne, ami nem csak anyagi elismerés. Remélem, hogy egyszer ilyen irányba fog elmozdulni ez a rendszer.

– Említsen néhány konkrét megvalósítást, ami az Ön nevéhez fűződik, vagy az Ön közbenjárására történt a romániai magyar oktatásban.

– Amit lehetett, azt igyekeztünk megvalósítani. Kolozsváron a Báthory István Elméleti Líceumnak van egy speciális tagozata, ahova szellemileg gyengébben fejlett gyerekek járnak, ezt a tagozatot el akarták vinni, át akarták helyezni. Sikerült elérni a megmaradását, ami nagy elégtétel. Minden évben megoldottuk, hogy a létszám alatti osztályok működhessenek. Idén 24 ilyen osztály volt. Minden olyan lépés fontos, ami a minőségi oktatás irányába halad.

Elkészült az a specifikus tantárgyakat tartalmazó módszertan, amelynek alapján a román nyelvet és irodalmat külön tanterv szerint fogják tanítani, minden nemzetiségre lebontva. A magyar nyelvű tanterven most dolgoznak, meglesz a zenei anyanyelvnek a tanterve is. Én úgy érzem, hogy minden olyan kérdést, ami a magyar oktatással kapcsolatos, felvállaltunk és megfelelőképpen képviseltünk is.

– Hogyan és mikorra látja a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) helyzetének a rendezését?

– A MOGYE kemény dió, és egy kicsit jellemzi a mi egész magyar oktatásunkat. Be kell vallanom: én úgy éreztem, hogy elég értesült vagyok a magyar oktatás területén folyó dolgokról, amikor oda kerültem. Az elsők között a MOGYE prorektora keresett meg különböző problémákkal, és akkor szembesültem azzal, hogy ami nekem rendben lévőnek tűnt, arról kiderült, hogy közelebbről megnézve azért vannak itt-ott hibák. A legnagyobb baj a MOGYE-vel kapcsolatban az, hogy elmúlt 20 év, és sajnos nem sikerült a tanárutánpótlást biztosítani. Szubjektív vagy objektív okok miatt, de nem töltődtek fel a tanári állások – professzor, docens, adjunktus stb. –, így az új tanügyi törvény kihúzta a sámlit bizonyos lépcsőfokok közül. Rájöttünk arra, hogy limit alatt van a professzorok és docensek száma, ez a legnagyobb problémája az egyetemnek a minőség szempontjából. Emellett figyelemmel kellett volna kísérni, hogy egy kar működését időnként akkreditálni kell, ötéves akkreditációs periódusok vannak, melynek meg kell felelni, erre törvény van. A másik része az, ami egy kicsit ebből adódik: olyan falba ütközik az egész magyar oktatás, amit nehezen tudtam volna elképzelni. 2011–2012-ben egy törvény alkalmazásával gond lehet. A MOGYE-nél ez a fő probléma. A törvény leírja világosan, hogy ahol multikulturalitás van, kell legyen egy magyar tagozat. Tulajdonképpen magyar vonalat kell létrehozni, és ami a legfontosabb: magyar főintézeteket. Ezeknek a főintézeteknek van egy igazgatója, vezetősége, van költségvetése és ez szabja meg, mikor és hogyan lehet feltölteni az illető tanszéket. Ezt a volt román vezetés nem akarta alkalmazni. Ebbe ugye belebukott az Ungureanu-kormány, viszont ellenzékből is sikerült az RMDSZ-nek kitárgyalni, hogy menjen oda személyesen a miniszterelnök, a miniszter asszony és a rend érdekében értessék meg, hogy a törvényt alkalmazni kell. Semmi egyebet nem akart ott senki, csupán a törvényt alkalmazni. Most született egy hétpontos megegyezés, és remélem, hogy ebben a tanévben rendeződni fog ez a kérdés. Tavasszal a MOGYE-nak meg kell felelnie a minőségellenőrzés feltételeinek. Én remélem, hogy hamarosan helyreáll a rend.