Ahol mindenki számít

A kisiratosi Máltai Mozgássérült Központ nem csupán egy intézmény, hanem egy olyan hely, ahol mindenki megtalálja a nyugalmat, a törődést, az ellátást, és a szeretetteljes, befogadó közösséget – akárcsak egy igazi otthon.

A Máltai Szeretetszolgálat a község szívében működteti ezt a 40 férőhelyes központot, amely már 1998 óta biztonságos, kellemes és gyógyító környezetet biztosít a bentlakóknak. 

„Különböző élethelyzetű emberek élnek együtt: vannak mozgássérültek, akik szellemileg teljesen egészségesek, halmozottan sérültek, valamint idősebb lakók is. Van olyan is, aki már több mint 25 éve él nálunk. A közösség rendkívül sokszínű, életkor szerint is: a legfiatalabb lakónk 20, míg a legidősebb 92 éves. Lakóinkat hosszú távra fogadjuk be, de az első hónap mindig próbaidő, amely lehetőséget ad arra, hogy mind a beköltöző, mind a közösség megtapasztalja, jól érzik-e magukat együtt. Fontos számunkra, hogy az új lakók ne legyenek agresszívak, és ne küzdjenek súlyos szenvedélybetegségekkel. Természetesen nem mindenkinek felel meg ez a közeg – van, aki jól érzi magát nálunk, és van, aki máshol találja meg a számára megfelelő helyet. De azok, akik maradnak, valóban otthonra lelnek nálunk” – meséli Takács Márta, miközben Kisiratos felé autózunk egy csodás, napsütéses reggelen.

Márta 2010-ben csatlakozott a csapathoz szociális munkásként. 

„Egy újsághirdetésben láttam, hogy a kisiratosi Máltai központba keresnek szociális munkást, fel is hívtam, és úgy kerültem ide” – folytatja a végzettsége szerint szociális munkás és mentálhigiénés szakember. 

2013-ban László Lajos elnök, a kisiratosi Máltai Szeretetszolgálat hivatalos képviselője felkérésére elvállalta az ügyvezető igazgatói tisztséget, úgyhogy immár 12 éve vezeti a központot.

Meglepően jó állapotú épülethez érkezünk, s amint belépünk a kapun, az udvaron keresztül a hátsó kertbe sétálva is ez a benyomás: ez egy tiszta, rendezett porta.

A központban jelenleg 21 alkalmazott dolgozik (gondozó, takarító, szakács, konyhasegéd, asszisztens, szociális munkás és vezetőség) és 38 személy lakik, néhányan közülük az udvaron, mások szobáikban, vagy az ebédlőben tartózkodnak, mikor megérkezünk, és Mártának mindenkihez van egy-két kedves, közvetlen szava. Szemlátomást jól esik ez mindenkinek, jól tud kommunikálni az idősekkel és a sérültekkel.

„Te mindenkiről mindent tudsz?” – teszem fel ösztönösen a kérdést, amire a válasz mosolyogva érkezik.

„Hát persze. Tizenöt éve vagyunk együtt. Mindenkinek megvan a maga története, megvannak a saját igényeik, a berögzült szokásaik, és itt csak úgy lehet dolgozni, ha mindezt figyelembe vesszük, és tiszteletben tartjuk. Itt nem csupán szakértelemmel, hanem hatalmas empátiával is kell a munkánkat végeznünk. Olyan emberek dolgoznak nálunk, akik szívvel-lélekkel csinálják, végzik a munkájukat. Egy olyan ember, aki nem szereti ezt a munkát, az nem is marad meg nálunk. Sok éven keresztül úgy válogattuk a jelentkezőket, hogy legyen tisztességes, beszéljen szépen, legyen kedves, türelmes, tudjon a bentlakók nyelvén beszélni. És annak ellenére, hogy emberhiányban szenvedünk, volt, akit eltanácsoltunk, mert ezeknek nem felelt meg.”

A központ mindennapjaiban fontos szerepet játszik a közösségi élet is. Az ebédlő nemcsak étkezésre szolgál, hanem a szocializáció helyszíne. Itt vannak a nagy találkozások, itt zajlanak a nagy beszélgetések, itt osztják meg egymással mindennapi élményeiket, ugyanakkor itt tartják a napi tevékenységeket is. 

A reggeli után csoportos foglalkozások vannak, amelyek opcionálisak: vallási, politikai (ez ritkább), kézműveskedés, logikai játékos programok, egyéb társasjáték. Délután a pihenésé a főszerep: a központban van kábeltelevízió, internet – igény szerint élhetnek a lehetőségekkel.

A központ fenntartása nem könnyű feladat, hiszen az állami támogatás – ha egyáltalán megkapják! – nem mindig elegendő ahhoz, hogy minden szükséges fejlesztést megvalósíthassanak.

Ez azonban nem látszik a kétszintes épületben sétálva, hiszen a szobák, a mellékhelyiségek és a folyosók minden zegzuga tisztaságról, rendezettségről árulkodik.

„Nemrég sikerült kicseréljük az orvosi rendelőben a szekrényeket, saját költségből. Három éve a Máltai Lovagrend írt ki egy pályázatot, az akkor nyert pénzen ki tudtuk cserélni az ablakokat, és végre sikerült beszereltetni egy liftet, amely segítségével most már kerekesszékkel is fel lehet menni az emeletre. Ez hatalmas segítség volt nekünk” – magyarázza Márta.

A bentlakók szobái barátságosak, mindegyik berendezését és hangulatát az itt élők igényei és kívánságai formálják, így minden helyiség személyre szabott és otthonos. A gondosan karbantartott udvar pedig igazi oázis a bentlakók számára: rendezett zöld fű, nagy fák ölelik körül az épületet, a friss levegő pedig mindenkit felüdít. 

A hátsó, elkerített kertben a romániai Máltai önkéntes fiatalok dolgoznak a nyári munkatáborban, segítve a személyzetet a központ körüli munkákban: betonozás, csatorna takarítás, favágás és egyéb feladatok. 

A központ vezetőjeként Márta nemcsak a működésért felelős, hanem egy igazi segítő kezet is nyújt azoknak, akiknek szükségük van rá. Munkája nem könnyű, és rengeteg kihívást tartogat, de számára az a legfontosabb, hogy mindenki jól érezze magát, és hogy minden lakó személyre szabott törődést kapjon. Minden nap autóval megy Aradról Kisiratosra, ez az út egyfajta felkészülés a számára.

„Szeretem a munkámat” – ez nagyon sokszor elhangzik Márta szájából, miközben olyan szenvedéllyel beszél mindennapi teendőiről, a központ bentlakóiról, életéről, hogy az már-már könnyeket csal a hallgató szemébe.

Mindig többes számban beszél: elértük, megvalósítottuk, gondoskodunk, dolgozunk… Azt vallja, hogy a központban mindenki egyformán hozzájárul ahhoz, hogy a gépezet jól működjön. 

„Mindenki fontos. Takarítótól az igazgatóig, ha valahol hiány van, az nagyon megérződik. Nem elég, hogy az ember jó vezető legyen, az emberséges kapcsolatok sokkal többet számítanak. Viszont nagy nehézség az anyagiakat előteremteni. Hiába vagy jószívű, kedves, jó szakember, ha nincs anyagi fedezet, nem tudsz elérni semmit” – vázolja fel a hátrányokat Márta.

„Nem érzed néha, hogy egy kicsit sok? Volt olyan gondolatod, hogy <<hagyom a francba?>>” – kérdezem.

„De. Amikor a fiam születése után visszajöttem, éreztem, hogy ez már sok, nem tudom ellátni a rám bízott feladatokat, ami frusztrációt okoz és kiégéshez vezet. De szerencsére felismertem, hogy segítség kell, hiszen a segítő szakmában elengedhetetlen a szupervízió. Találtam egy nagyon jó szakembert, akihez azóta is ritkábban ugyan, de rendszeresen járok, mert érzem, hogy szükséges. A felmondásom három éve ott a fiókban. De én szeretem a szakmám. Szeretek itt dolgozni” – válaszolja kedvesen, s engem teljesen meggyőzött.

És hogy meddig akarja ezt a munkát végezni?

„Ameddig a mentális egészségem engedi. Kell tudni, hogy mikor kell abbahagyni. A segítő szakmában nagyon kell tudni a határt, mert ha mentálisan nem vagy rendben, akkor nem vagy hasznos a környezetednek. Nagyon szép és nagyon nehéz, amit itt csinálunk. Ha lenne egy megfelelő ember, aki a helyembe tudna lépni, én szívesen átadnám ezt a bürokráciai részt, mert sokkal jobban szeretek szociális munkás lenni, mint vezető. Muszáj szigorúnak lenni, muszáj emberségesnek lenni, de nagyon nehéz az arany középutat megtalálni. Ezt a munkát nem végezheti bárki, hiszen ide szakképzett emberek kellenek mindenhová… és nem látom az utánpótlást.”

Kifele jövet veszem észre a bejáratnál a falon lévő fenyőfát, rajta az összes bentlakó fotójával.

„Sokan sokfélék. Van, aki elégedett, van, aki kissé elégedetlen, és van, aki nagyon elégedetlen, de mindannyiukkal egyformán törődünk, megpróbálunk a körülményekhez képest méltó életet biztosítani számukra” – jegyzi meg Márta, miközben megkéri az egyik lakót, hogy zárja be utánunk az ajtót.