Ausztráliából Alsósimándra

A Galló Géza születésének 100. évfordulója alkalmából szervezett március 24-i megemlékezésre messzi földről is érkeznek vendégek, magyarországi és ausztráliai elszármazottak személyében.

Köztük lesz többek között Galló Géza lánya, Barnettné Galló Beatrix, aki Canberrából látogat Aradra, hogy az édesapja tiszteletére szervezett megemlékezésen részt vegyen. A világhálón keresztül megkértük az Ausztráliából érkező rokont, hogy válaszoljon néhány kérdésünkre.

Barnettné Galló Beatrix, aki állami alkalmazottként dolgozik az Ausztrál Választási Bizottság tagjaként, szívesen állt rendelkezésünkre.

– Járt már korábban is Aradon?

– Eddig nem igazán volt közvetlen kapcsolatom Araddal. Az én életem messze van innen. A munka, a gyermeknevelés nem hagyott időt távoli helyekről való gondolkodásra. Az utóbbi időben a család története nagyon érdekel. Most igyekszem többet megtudni Aradról és környékéről, ahonnan édesapám családja származik. Egyszer jártam Aradon 22 éves koromban. Akkor fiatal szemmel minden szürkének tűnt, tél volt, hideg, esős idő. De a vendéglátás nagyon meleg volt. Nekem szokatlan volt, hogy azonnal be kellett mennem a rendőrségre bejelentkezni, hogy megérkeztem. Kevés emlékem van Aradról, majdnem 40 év múlt el látogatásom óta. Örülök, hogy még egyszer van alkalmam a várost felkeresni, élvezhetem az épületeket, az emlékműveket, tanulhatok valamit Arad történelméből is, megismerhetem az ottani magyarokat.

– Mostani látogatása mögött csak az édesapjára való emlékezés áll, vagy vannak egyéb tervei is Erdélyben?

–Az erdélyi terveim édesapámmal vannak kapcsolatban. Több helyre utazom – Simánd, Pécska, Pankota, Temesvár –, ezek mind fontos helyek voltak az ő életében. Találkozom ottani emberekkel, elbeszélgetünk, és azon keresztül megismerkedek egy kicsit Erdély történelmével és kultúrájával. Áprilisban, nyolc ausztrál barátom csatlakozik hozzám, utazgatunk Magyarországon, és együtt gyalogaljuk végig a „Kéktúrát” (Magyarország északi tájain végighaladó turistaút – szerk. megj.).

– Az 1949-es magyar emigránsok – akik még élnek – idős emberek, az 1956-osok sem fiatalok. A gyermekeik, az unokáik őrzik még magyarságtudatukat? Mennyire beszélik a magyar nyelvet? Ők hogyan mondják, kik ők? Magyarok? Ausztrálok?

– Az 1949-es és 1956-os magyar emigránsok nagyon ragaszkodnak az otthoni szokásokhoz. A nagy városokban igyekeztek közel lakni egymáshoz. Ha együtt vannak, magyarul beszélnek, búcsúkat, bálokat, irodalmi esteket, koncerteket rendeznek, magyar misére járnak.  Melbourne-ben van három nagy magyar kultúrközpont, és több nyugdíjas klub. Minden nemzeti ünnepet közösön ünnepelnek meg. Ezekre ausztrál vendégeket és magas állami tisztviselőket is meghívnak. Az én generációm – a második – még beszél magyarul, ismerjük a magyar recepteket, keressük a hazai ízeket. A házunkban vannak örökölt szép magyar hímzések és dísztárgyak, de mi már többnyire nem magyarral házasodunk, és így a magyar hatás csökken. Gyermekeink már alig beszélnek magyarul, ők ausztrálok, de tudatában vannak magyar örökségüknek. Az új bevándorlók már nem emigránsok, új életet keresnek Ausztráliában. Jó állást, szép házat akarnak, ők könnyebben beilleszkednek, könnyebben elsajátítják az ausztrál szokásokat.

– Miután Aradon találkozik az itteni tavasszal, visszamegy Ausztráliába, készülhetnek a télre. Milyen az ausztráliai tél?

– Ausztrália egy nagy ország, ahol sokféle éghajlat van. Északon tropikus a klíma. A tél meleg, + 30 Celsius-fok van, a levegő párás. Melbourne-ben elég sokat esik télen, de ritkán van fagy. Canberrában – ahol én lakom – hajnalban lehet –8 Celsius-fok is, de délre már nincs fagy. Ritkán havazik a városban, de a környező hegyek fehérek télen.