Az ember érzi, min van áldás

A 35 éves Magyar Károly, hivatásos katona a magyarországi Tolna megyéből, Pálfa községből indult útnak december 9-én gyalog Déváig, hogy karácsonyra adományt vigyen a Szent Ferenc Alapítvány gyermekeinek. Szerdán, késő délután Aradon beszélgettünk (igen jó hangulatban, sok nevetés közepette) a Csiky Gergely Főgimnáziumban, amelynek kollégiumában Hadnagy Éva igazgatónő jóvoltából elszállásolták.

– Úgy döntöttem, hogy gyűjtést szervezek Böjte Csaba gyermekei részére. Az első gondolatom az volt: szeretnék karácsonyozni valahol, egy olyan közösségben, ahol érzem az igazi, őszinte szeretetet. Úgy gondoltam, hogy erre a gyerekek és Böjte Csaba testvér környezete a legmegfelelőbb. Azért is született ez a döntés, mert nekem nincs családom…

– Azaz nem nős, nincsenek gyermekei.

– Így igaz. Sárbogárdon lakom, 30 kilométerre, és Székesfehérváron dolgozom. Idén tavasszal már volt hasonló vállalkozásom, egy nagy túrám, az El Camino, a francia úton, utána még az óceánhoz is kigyalogoltam. Az út bennem mély nyomot hagyott. Nem vagyok mélyen vallásos, de azért hiszek – és úgy éreztem, hogy rám férne most, az év végén, egy ilyen út. Az első gondolat tehát az volt: karácsonyozni, valahol egy jó helyen, a második, hogy egy hasonlót, mint az El Camino – ez a mostani persze nem teljesen olyan, viszont tudom, hogy értékes emberekkel találkozom, belőlük tudok meríteni erőt, olyan vonásokat, amelyek számomra később még fontosak lesznek. A második gondolat, hogy gyalog menjek Csaba testvérhez, a harmadik, hogy miért ne gyűjtenék egy kis pénzt is. Mivel életemben nem csináltam ilyen nagyobb karitatív vállalkozást, úgy döntöttem, belevágok, s elkezdtem pénzadományokat gyűjteni a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak. A munkahelyemen, Székesfehérváron és Pálfa településen helyeztem ki gyűjtőedényeket.

– Sikerrel?

– Tudtam, hogy Magyarországon így ünnepek előtt az embereket eléggé túlterhelik mindenféle karitatív gyűjtéssel, de reménykedtem, hogy a személyem és az egész vállalkozás – hogy odagyalogolok és személyesen fogom átadni – megnyitja a pénztárcákat. (A pénz egyébként bankszámlán van, amikor odaérek, szimbolikusan nyújtom át.) Van benne egy kis öröm is, hogy kikkel találkozom, kíváncsiság, hogy végig tudom-e csinálni az útviszonyok, időjárási viszontagságok miatt, hogy miként fog mindez megterhelni mindez mentálisan, fizikálisan. Ez kihívás, és hát az is, hogy van egy célom. Úgy gondolom: mire odaérek, félig-meddig megtisztulva, nyíltabban, őszintébben érzem át a karácsonyi hangulatot, ami sokkal, sokkal örömteljesebb lesz, mint amilyen egyébként lehetne.  

– Ön hivatásos katona, van jó edzettségi szintje, de ekkora távolságot gyalog megtenni azért nem semmi. Mekkora útra is vállalkozott?

– Aradig kb. 300 kilométert jöttem, s van még innen, ugye, 120 km…

– …szerintem inkább jó 150.

– Hát akkor annyi. Én inkább a következő lépést nézem, az Lippa. 15 nap alatt érnék Pálfától Dévára, de a biztonság kedvéért 16 napra terveztem az utat. Aradig tartottam az ütemet, talán itt beiktatok egy pihenőnapot – ma este eldöntöm.

– Hogyan intézte a szálláshelyeket?

– Felosztottam kb. 30 kilométeres szakaszokra az utat, ennyit tudok kényelmesen megtenni napkeltétől napnyugtáig, ebbe belefér az ebédidő is. Megnéztem az útba eső falvakat, városokat, s hogy feltételezhetően hol fogok megszállni. Magyarországon katolikus plébániákat kerestem meg, nagyon jó az elérhetőségük – s mivel az utat Böjte Csaba neve fémjelzi, könnyen találtam nyitott ajtókat. Magyarországon csak két plébánián szálltam meg, Mélykúton és Mórahalmon, mindkét helyen tárt karokkal vártak. A többi esetben barátoknál, ismerősöknél, a magyarországi Nagylakon a polgármester biztosított szállást.

– Romániában Pécska volt az első megállóhely, engem onnan értesítettek, hogy érkezik Aradra.

– Pécskán a polgármester fogadott, nagyon-nagyon kedves volt, végigvezetett a városon, a bivalyfarmon meg éppen valami ünnepi rendezvénybe csöppentem.

– Mivel foglalkozik, mire gondol az úton reggeltől késő délutánig?

– Házépítésbe kezdtem Sárborgárdon, komoly terveim, vannak, csináltam egy bodzaültetvényt, mindezt a leendő családomnak. Az úton is sokat foglalkoztam azzal, hogy egyedül nem megy, egyedül nehéz. Az ember rájön arra, hogy a család, annak szeretete kell a fejlődéshez, nemcsak anyagilag, hanem ahhoz is, hogy például most itt tudjunk jókedvűen beszélgetni. Éreznie kell az embernek, hogy valahova tartozik, mint ahogy ennek a közösségnek (utalás a Csiky Főgimnáziumra, amelynek könyvtárában beszélgettünk – szerk, megj.) is fontos, hogy ide tartoznak, van iskolájuk, vannak gyökereik, ez megtartó erő. Nekem a gyökereket most a szülők jelentik, de vágyom arra, hogy legyenek saját gyökereim. A Zorba, a görög c. filmben van, hogy „táncoljunk, a zene csak megjön valahonnan”. Eszerint próbálok élni.

– Ön hivatásos katona, szoros programmal. Hogy jut ideje…

– hogy sétálgassak, ugye? (nevet) Az El Caminónál, például, az év elején felmerült bennem az ötlet, egy hónap múltán szóltam a századparancsnoknak: kapitány úr, ki szeretnék venni egy hónap szabit. (Volt tavalyi szabadságom, mert nem tudják mindig idejében kiadni.) Megkérdezte: mi van, építkezel? Hazudhattam volna (valóban építkezek, bodzaültetvényt is telepítettem, leendő családomra gondolva), de bevallottam: az El Caminóra szeretnék elmenni. Gondolkozott kicsit, rám mosolygott és azt mondta: én is szerettem volna annak idején. Azt hittem, az lesz a vicc: ő nem tudott elmenni, engem sem enged el. De azt mondta: Jól van, Károly, ha oda akarsz menni, hát menj. Az ember néha érzi, hogy min van áldás, és min nincs.

– Mekkora is az El Camino út?

– Kb. 800 km Franciaországtól a spanyolországi Santiago de Composteláig. Ott megálltam a katedrálisnál, s eldöntöttem, lemegyek az óceánig is, az kb. még 100 km. Néztem a végtelen vizet, és gondolkodtam… Amikor az ember gyalogol, nem érdekli, hogy mi van a csekkekkel, a házzal, a meghibásodott autóval, más dolgok járnak az eszében, érzi, hogy mi a fontos, mire van szüksége és mire nem. A Camino tipikusan ilyen. Mivel nem beszélem a spanyolt – az angolt is elég gyengén –, nem is nagyon barátkoztam, illetve csak mosolyogtunk egymásra az útitársakkal. De jó volt mosolyogni. Ugyanezt érzem most, bár a romániai 7-es főút nem a Camino-ösvény, de le kell győzni a távot, az időjárást. Közben nem hallgatok se zenét, se semmi mást, ezért az út egyfajta önvizsgálattal, önismerettel is jár. Az életfilozófiám fejleszteni a személyiségemet, amennyire tudom. Ehhez persze el kell majd érni egy bölcsebb kort is, amikor majd az ember leül játszani az unokákkal, letisztul, megnyugszik, nem csapkodja az ajtót, s ha az unoka csapkodja, az sem idegesíti, mert tudja, hogy majd lecsillapodik. Hát ilyenek jutnak eszembe az úton, s nem is igazán érdekel, mennyi van még hátra. Az első három nap mellesleg nagyon kemény volt, úgy éreztem, nem megy, de aztán véget ért, a lábam vérhólyagjai is eltűntek. Tegnap kidobtam az egyik pár cipőmet, mert túl nehéz volt a csomagom.  

– Rossz cipő volt?

– Dehogy. Ám a pécskai polgármestertől kaptam egy könyvet, ajándékba, s az ajándékot nem illik visszautasítani. De hogy mondjam meg neki, hogy nem tudok egy másfél-kétkilós könyvet cipelni a hátizsákomban? Bűntudatom volt, hogy most mi lesz. Ráadásul román nyelvű a könyv, amit el se tudok olvasni… Úgy döntöttem: ez lesz az én keresztem – de akkor valamitől meg kell válni. Otthagytam a cipőmet a szállodában, tán valakinek jó lesz. Itt van rajtam a bakancs, amivel a Caminón is mentem, nem volt végül is egy rossz döntés… 

– Mióta van úton?

– Hát – hányadika is van ma?

– December 17.

– 9-én indultam, hajnali négykor Pálfáról, kikísért a polgármester (aki anyagilag is támogatott), édesanyám és két másik érdeklődő a falu széléig, ott készítettünk egy közös fotót a táblánál, elbúcsúztunk, felvettem a fényvisszaverő mellényemet, a csíkokkal ellátott hátizsákot, és nekivágtam… Az úton volt néhány kedves epizód, felajánlották például, hogy kocsin elvisznek a legközelebbi célállomásig, s csodálkoztak, hogy köszönöm, de nem. Mindenesetre úgy indultam el: ha bármi történik az úton, egészségügyi gondok, hasonlók adódnak, nem fogok hősködni.

– Hazafelé?

– Felülök valamire, vonatra, buszra, meglátom. Erre az évre már befejeztem, az ezer-valahány gyalog-kilométer elég volt.

– Csaba testvér tud a vállalkozásáról?

– Igen, a Facebookon megkerestem, egy óra múlva visszaírt, hogy Károly, várjuk nagy szeretettel. November 27-én személyesen találkoztunk Tatán, ahol a kapucinusok templomában misézett. Kaptam tőle egy kis könyvet, írt bele néhány sort, hogy ahova betérek, lássák, az ő ajánlásával megyek, a honlapjukra is kitette közös fotónkat. Nem akarom őt zavarni, lefoglalni, ha ott lesz karácsonykor Déván, jó, ha nem, akkor is jó, én a gyerekekért – és hát magamért is – indultam el.