Berecz Sándor

Hát elmentél, Sanyi.

Súlyos mulasztásaim egyike, hogy nem látogattalak meg Kisiratoson, ahova, tisztességes körülmények közé, mintegy végső menedékként kerültél. 

Aztán, amikor hallottam, hogy kórházban vagy egy banálisnak látszó lábtörés nyomán, szilárdan elhatároztam: ha – gondoltam, rövidesen – kikerülsz, feltétlenül megkereslek. Mostanra csak a lelkifurdalás maradt. Túlságosan hamar, váratlanul mentél el.

Nem voltunk szoros barátságban, talán a szokásosnál talán kicsivel bensőségesebb munkatársi kapcsolatban. Bevallom: több mint húsz évvel ezelőtt, másokkal együtt, nemigen hittem a betegségedben, amikor erről-arról panaszkodtál. Később tudtuk meg, hogy nem alaptalanul. Aztán odáig ment a dolog, hogy mintegy tíz esztendeje, miután betegnyugdíjba vonultál, nehezen találtad a helyed. Ha nem is mondtad, ritka szerkesztőségi látogatásaid alkalmával, utcai találkozásokkor az volt a benyomásom, hogy hiányzik a munka, hiányoznak a kollégák. Bár sportos alkatnak aligha lehetett nevezni, sporttal foglalkoztál, és nem egyszer megleptél, bizonyára másokat is, azzal, hogy milyen széles a tudásod e témakörben, mennyire tájékozott vagy, milyen határozott a véleményed. Arról álmodoztál, már nyugdíjas korodban, hogy könyvet, visszaemlékezéseket írsz újságírói pályafutásod emlékeiről, tapasztalatairól, nagy sportolókról, emlékezetes mérkőzésekről.

Mint életed sok más terve, ez is dugába dőlt. És immár véglegesen.

Miközben egy szál virágot teszünk sírodra, eszünkbe jut majd, hogy sietségünkben, nemtörődömségünkben, részvétlenségünkben milyen könnyen elmentünk betegséged, életed tragédiái mellett. Meg tudsz nekünk bocsátani?

Nyugodj békében, legyen számodra könnyű a föld.