Búcsú Mórocz Tibortól

Tegnap kora délután morcos, hideg téli napon elbúcsúztunk Mórocz Tibortól, az aradi Vörös Lobogó napilap utolsó, 1989 előtti főszerkesztőjétől.

Nevével ritkán találkozott az újság hasábjain az, aki nem az impresszumban kereste. Egy 1989 utáni, pohár bor mellett folytatott beszélgetésben azt mondta: azért nem írt, mert nem akarta lejáratni magát.

Meg kell adni: az újság létének talán legnehezebb – de biztosan egyik legnehezebb – korszakában volt főszerkesztő, 1982–89 között. Az időszak kezdetén, ha jól emlékszem, az intézményes cenzúra már megszűnt (azaz a vastag „tiltó könyvvel” felfegyverzett állami cenzor nem olvasta el minden éjjel árgus szemmel a másnapi újságot, s nem gyomláltatott ki belőle minden gyanús szót, mondatot. Hivatalos cenzúra híján annál nagyobb volt az öncenzúra, az újságíró által beadott cikk-kéziratot legalább ketten átnézték – utoljára a főszerkesztő vagy helyettese, „problémás” esetben feltétlenül az előbbi, hisz fejével felelt érte –, hogy abba, a rendszer szempontjából „hiba” ne csúszhasson be, félreérthetető utalás sem.

Nem csoda, ha az újságírók – akiknek többsége, merem állítani alapjában véve gerinces ember volt – vitatkoztak mindenkori feljebbvalóikkal, egyenesebb beszédet, bátrabb szókimondást követelve. Néha „győztek”, még többször alulmaradtak – végeredményben egy egész rendszerrel kellett volna megküzdeniük –, s ha nem bírták cérnával, egyesek pályát is váltottak.

Mórocz Tibor ilyen időkben volt főszerkesztő – akkor se irigyelték munkatársai, utóbb, történelmi perspektívából, még kevésbé. 

Lehetett volna történelemtanár, végzettsége okán, de a sajtót választotta – dolgozott Temesváron, az ottani magyar újságnál külpolitikai rovatvezetőként, aztán Aradra került, ahol rövidesen szerkesztőségi főtitkár, főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő lett. 1990-ben nyugdíjba vonult, és jó ideig kedvenc időtöltésének, a horgászatnak hódolt (mindig is furcsálltam, hogy halat nem evett), meg aztán néhány, bérelt területen lévő szőlőtőkéjéből bort termelt, amire büszke volt. És büszke volt néhány régi aradi mestertől származó festményére, amelyekről kimerítően tudott beszélni.

Hiánya feltűnik majd a színházban, ahol a legutóbbi előadáson már nem láttam. A szívére panaszkodott, amely 84 éves koráig bírta. Nyugodjon békében.