Civil szerepek, civil szereplők

Azt hiszem, kevesen tudnák pontosan körülírni, ki, mi a civil. Egyesek alighanem azt mondanák: az, aki nem katona, nem valamilyen egyenruhás, militarizált testület tagja.

A meghatározás valamikor többé-kevésbé helytálló volt, jó ideje azonban nem az. Manapság – fogalmazza meg Bodó Barna temesvári politológus, kolozsvári egyetemi tanár – „A civilt általában az egyéni érdekek, célok és értékek kollektív: az államtól, a piactól elkülönülő megnyilvánulási módjának tekintik”.

Kevésbé tudományosan: a civil önálló, a maga és közössége érdekeit szem előtt tartó, azért kiállni is hajlandó személyiség. A kiállás, a véleménynyilvánítás nagy súlyú ebben a megállapításban.

Bodó Barna szerda délutáni, a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében megtartott, több könyvet is felvonultató bemutatóján (szó esett az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2013-as és 2014-es kiadásáról is) mindenekelőtt a mai hazai, hangsúlyosan természetesen a magyar civilszervezetekről volt szó. A negyedszázados múltra visszatekintő romániai történetükről, mai állapotukról, teendőkről stb. Ahhoz képest, hogy Arad megyében kb. 35 bejegyzett magyar civilszervezetet tartanak nyilván, a részvétel – sajnálattal állapítom meg –, elég gyér volt, és többen azért jöttek el, mert őket a magyar szellemi élet bármilyen megnyilvánulása érdekli.

Pedig igazán érdekes volt a meghívott vendég (nem egészen konvencionális) előadása, az azt követő párbeszéd, sőt a találkozó kötetlen, beszélgetésekkel történő befejezése is egy pohár bor mellett. Ez utóbbi vonatkozást egyébként Bodó Barna az összejövetelek, a közönségvonzás egyik lehetséges (belépti díjas!) szervezési módszereként említette.

Egy kis kitérő.

Az 1980-as évek közepén, vége felé adódott alkalmam egy kiváló, pár hónapja elhunyt magyar szociológus, irodalomtörténész Társadalmi csapdák. Diagnózisok c., két nagy tanulmányt összesítő könyvének elolvasására. Abból tudom, hogy – amikor még sem Magyarországon, a sokkal diktatórikusabb Romániában meg pláne nem működött a civil társadalom), Ausztriában több tízezerre rúgott a civilszervezetek száma, s hogy ez milyen (jótékony) hatású az egész társadalomra.

E cikk írása közben, a tegnapelőtt elhangzottakra meg a gyenge részvételre gondolva, és tegnap egy eszmecserére, vitára mindig hajlamos kedves barátommal megbeszélve a dolgot, arra jutottunk: talán nem egészen véletlen, hogy a hazai magyar civilszervezetek ügye így alakult. Bodó Barnától (a kérdés egyik kétségkívül legjobb hazai szakértőjéről, számos, a témába vágó cikk, tanulmány szerzőjétől, civilszervezeti vezetőjétől) hallottuk: a kilencvenes évek kezdetének (országos adat) mintegy 2200 magyar civilszervezetéből ma úgy 1300-at tartanak nyilván (a csökkenés tehát számottevő), de a megmaradtak tekintélyes része is „alvó” – létezik ugyan, de gyakorlatilag nem működik.

Vajon miért?

Aradon a hozzászólások során elhangzott: nincs utánpótlás, nehéz, sőt lehetetlen a fiatalokat bevonni, az embereket, a közönséget nem érdekli a civilszervezetek ügye stb.

Ha, mondjuk, így lenne, le kellene tenni a fegyvert, és beismerni a vereséget?

A címben idézett Bertolt Brecht-mondást („Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is”) Bodó Barna kötetéből kölcsönöztem. A Civil szerepek – civil szereplők című, másfél évtized cikkeiből, tanulmányaiból összeállított, fontos és sok tanulsággal szolgáló kötet szerzője azt mondja, és minden valószínűség szerint igaza van: a megváltozott helyzetekhez megváltozott hozzáállással, megközelítéssel kell reagálni, a fiatalabb vagy idősebb nemzedéket megragadó rendezvényekkel, tevékenységekkel fogadni.

Hogy mégis miként, konkrétabban, erre nehéz válaszolni.

Magam csak gondolom: az osztrák polgár magával viszi lányát, fiát a tiroli táncot, akármilyen fúvószenét, a falu értékeinek felkarolását előtérbe helyező civilszervezetbe, s a gyerek kicsi korától megtanulja, szülei és a közösség mellett, hogy az jó, szép, és üdvös. Ma nálunk többen azt mondják: miért csináljam, hisz nemhogy nem fizetik, de sokan állandóan bírálnak érte, hogy ezt így és nem úgy csinálom. És ebben, sajnos, van is valami.

Mindezek dacára remélem, hogy az erdélyi magyar civil élet nincs kihalóban, sőt, az utóbbi időben erdélyi nagyvárosokban több jele is van a sikeres működésnek.