Egy pedagógus az újságírás árnyékában

Puskel Tünde Emese feltűnő személyiség, a szó nemes és legjobb értelmében. Színes egyéniségének és változatos ruhatárának köszönhetően könnyedén megragadja az emberek figyelmét, és kedves, meleg mosolyával kellemes beszélgetőpartner. Emese elsősorban pedagógus, amit ma már nem gyakorol, ugyanis 2017-től nyugdíjasként, de nem tétlenül éli az életét.

A Maros megyei Kerelőszentpálról indult, életútja aztán Marosvásárhelyen és Kolozsváron keresztül Aradra vezetett. 38 éve (1981-ben költözött Aradra – szerk. megj.) nagyon aktívan és lelkesen vesz részt az aradi magyar közösség életében.

A több évtizedes pedagógusi munka mellett három fontos megvalósítás jellemzi és határozza meg életpályáját: az ő nevéhez fűződik az aradi televízió magyar adásának a beindítása, a Kópé c. magyar gyermeklap és a középiskolásoknak szervezett országos Spectator magyar médiatábor.

Emese lelkesen mesél középiskolás éveiről, tanárairól, különösen francia tanárnőjéről, akinek hatására végül a filológiát választotta, és magyar–francia szakos tanár lett.

– Többször bebizonyosodott, hogy az ember életében a pedagógusok modell értékűek. Gyerekként igencsak tehetségesnek bizonyultam a sportban: Itt megjegyezném, hogy VIII. osztályos koromig Kerelőszentpálon jártam iskolába, ahol az édesapám akkor iskolaigazgató volt. Hivatását tekintve viszont sporttanár, ami jó ideig befolyásolta a pályaválasztásomat. Annyira szerettem sportolni, hogy a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum sport szakára felvételiztem középiskolába. Akkor volt ott egy nagyon híres és nagy tekintélynek örvendő kézilabdaedző, Vili bácsi, aki a felvételin azt mondta nekem, szó szerint idézem: „Te olyan kis görcs vagy, ide biztos nem fogsz bekerülni”. Ez bennem egy olyan óriási bizonyítási vágyat váltott ki, hogy csak azért is megmutatom, ki vagyok! Kiváló osztályközösségünk volt, szívesen emlékszem vissza bolyais diákéveimre. Eleinte sportkarriert szerettem volna, aztán a kiváló francia tanárnőm hatására pályát módosítottam. Elhatároztam, nyelvet fogok tanulni, hogy világot láthassak. Nem a tanári pálya vonzott, inkább idegenvezetőként szerettem volna más népekkel és kultúrákkal megismerkedni. Kolozsváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen 14-en (!) versengtünk egy bejutó helyért. Én a magyar–francia szakot választottam, és az Arad melletti Majlátra neveztek ki. Abban az időben sok külföldi ismerősöm, levelezőpartnerem volt. Olyan időszakot éltünk, hogy nem akartam az országban maradni. De akkor „közbelépett” a szerelem. Aradról Majlátra ingáztam, amikor megismertem a férjemet, Puskel Péter újságírót. Így végleg a Maros-parti város mellett döntöttem.

– Nemcsak közkedvelt pedagógus, hanem nagyon aktív médiás is voltál...

– Az újságírás árnyékában cseperedtem, ez végigkísérte az egész életem. Értelmiségi családban nőttem fel, a szüleim a könyvek mellett nagyon szerettek újságokat is olvasni. Volt időszak, hogy 14 folyóiratot járattunk egyszerre: napilap, gyermeklap, nők lapja, irodalmi szaklap, sportújság stb. Tulajdonképpen az újságolvasás nekem bejött, általa az irodalmi ismereteimet is állandóan frissíthettem. Már harmadikos koromtól írogattam, főként publicisztikát a Jóbarátnak, egyetemista koromban pedig a kolozsvári Igazságnak. Ezért az egyetemen újságírói képesítést is szereztem. A sajtón belül leginkább rádiós szerettem volna lenni, ennek ellenére a sors úgy hozta, hogy tévés lettem.

– A kisebbségi sajtóhoz kapcsolódik három nagyon fontos hiánypótló megvalósítás, ami személyednek köszönhető.

– 1990-ben Majláthfalváról bekerültem Aradra a 12-es iskolába. Abban az évben az akkori fórumoknál kezdeményeztem és beindítottam az aradi televízió magyar adását. Ez egy nagyon euforikus időszak volt, a szabad sajtó ideje. Akkoriban riportot készítettem az aradi magyar újságnak az induló aradi televízióról, és megbeszéltem az igazgatóval, hogy ideje lenne egy magyar adást is sugározni és állandósítani. 1990 februárjában Sándor Istvánnal (operatőr) és Niedermayer Györggyel (adásrendező) társadalmi munkában elindítottuk a magyar adást. Nagyon tanulságos időszak volt, hiszen mi magunk is sokat tanultunk egymástól, a szakmától, egy teljesen új, addig ismeretlen világ tárulkozott ki előttünk. Néhány év múlva megkerestek a Duna Televíziótól és felkértek, hogy legyek regionális tudósító: három megyét – Arad, Temes és Hunyad – fedtünk le, de Magyarországon is sokat forgattam egykori kollégámmal. A tanítás és a televíziózás mellett 1992-ben Kópé néven elindítottam az első olyan magyar nyelvű gyereklapot Erdélyben, amelyet kizárólag gyerekek, elsősorban tanítványaim írtak. Óriási népszerűségnek örvendett, nyolc megyében terjesztettük, hat évig „élt”. Imádták a gyerekek! Élvezettel vetették bele magukat az írott sajtó világába: készítettek interjút Kányádi Sándorral, Sinkovits Imrével, számos ismert személyiséggel, de főleg az iskolai életről számoltak be. Számos olvasótalálkozót szerveztünk a megyében és Erdély-szerte egyaránt. A diákpublicisztika népszerűsége óriási volt, ezért harmadikként országos magyar médiatábort indítottam középiskolásoknak, ami 1999-től 2004-ig nyaranta működött Kisiratoson. Azzal a céllal hoztam létre, hogy tudatos nézőket, olvasókat formáljak, és persze utánpótlást a hazai magyar elektronikus médiumok számára. Tanulságos időszak volt mindannyiunk számára, a Duna TV-ből jöttek a kollégák, a temesvári rádiótól, az írott sajtót pedig a kolozsvári kollégák képviselték. Tulajdonképpen a magyar sajtó utánpótlása kinevelésének szántam ezt a tábort. A résztvevők nagyon élvezték, jobbnál jobb riportokat készítettek, saját tábori újságot szerkesztettek, páran közülük mai napig a pályán maradtak. A tanítványom volt az általánosban, de itt „bontogatta szárnyait” Székely Csaba, napjaink neves erdélyi drámaírója. Erre nagyon büszke vagyok. Mai napig sokan faggatnak, hogy miért nincs folytatása a tábornak. Sajnos, nekem 2004-ben volt egy szívinfarktusom, aztán nem mertem tovább bevállalni. Mindhárom megvalósítás hiánypótló volt, és mai napig hiányzik, ugyanis ezzel sikerült összefogni, közösséggé formálni magyar diákjainkat.

– Biztosan sok remek sztorid van a televíziós időszakodból, melyik volt a

legemlékezetesebb riport, anyag, történet?

– A Szabadság-szobor körül évekig tartó hercehurcáról tudósítottuk folyamatosan a hazai és magyarországi tévécsatornákat. Nagyon stresszes, de rendkívül fontos időszak volt. A szobor kihozatala állandó tüntetések, viták kereszttüzében zajlott 1999-től 2004-ig, a végső felállításáig. Naponta történt valami, tehát „forrón” tartottuk az elektronikus médiában az Aradon történeteket. Az Duna TV-ben elhangzott tudósításaimból értesült a nagyvilág a szobor kihozataláról, majd újabb felállításáról.

– Szerteágazó tevékenységed során milyen nehézségekbe, akadályokba ütköztél a közösség, illetve a hatóságok részéről?

– Én megvalósítok mindent, amit célul kitűzök, nem adom fel egykönnyen senki

és semmi kedvéért. Azt szoktam mondogatni: köszönöm az ellenzőknek, hogy ide juttattak. A nehézség mindig motivált, és minden tevékenységi területen specifikus nehézségek adódtak, ám a sikerélmény mindenért kárpótolt. Arra törekedtem, hogy a közvetlen környezetemben optimista emberek legyenek. Olyan emberekkel vettem és veszem körül magam, akik engem pozitív energiával táplálnak, és a munkámat segítik, nem pedig gátolják. Ez a magánéletben is nagyon fontos, hogy olyan emberekkel tartsd a közeli kapcsolatot, akik nem rabolják az energiádat, idődet, mai kifejezéssel élve, nem energiavámpírok. Ettől eltekintve, az anyagiak megteremtésével volt a legtöbb gond. Nagyon nehéz volt a magyar adás idején a kiszállások költségeinek meg az állandóan fejlődő technikának az anyagi fedezetét előteremteni. A televíziózás őrült drága, hatalmas összegeket emészt fel. Tulajdonképpen mindig ki kellett építeni egy marketing programot is, szponzorokat keresni, pályázatokat írni stb. A sajtó szolgálatában nem lehet meggazdagodni!

– Mi a tapasztalatod, nehéz-e a közösséget megfogni, megszólítani, bevonni tevékenységekbe? Fogalmazhatnék úgy is, hogy mivel lehetne kimozdítani otthonról az embereket?

– Korosztályfüggő. Tapasztalatom szerint az iskoláskorúakat a legkönnyebb megmozgatni, serdülőkorban már bonyolultabb, az aktív fiatal korban általában az önmegvalósítással vannak elfoglalva az emberek, és az igény úgy 50 év után mutatkozik újból. Akkor tudnak időt, energiát, pénzt szánni arra, hogy jobban részt vegyenek a közösségi életben. Ez egyfajta újabb szocializáció is. Hiszen ahogy kirepülnek, függetlenednek a gyermekek, úgy születik meg újra az igény a társadalmi életre. Két trend figyelhető meg: a gubóalkat, aki nem jár sehová, az örökmozgó, aki gyakran eljár otthonról. Szerencsére napjainkban rengeteg lehetőség kínálkozik a szórakozásra, tanulásra, önfejlesztésre. Magam is járok moziba, színházba, koncertre, könyvbemutatóra, kiállításokra, szakmai előadásra, nem utolsó sorban idegen népek, nyelvek, kultúrák kölcsönhatását tanulmányozom. Egy értelmiséginek így kellene példát mutatnia a diákjainak, a szűkebb vagy tágabb baráti körének. 

– Mivel motiválnál másokat erre?

– Elsősorban példamutatással. A kultúrafogyasztás problematikája összetett kérdés, de mindenképpen belső késztetés, családi minta, az én szüleim is erről álmodtak azokban a nehéz időkben. Boldog vagyok, hogy én ezt megvalósíthattam.

– A tevékenységeid színes skáláján melyik volt az, amelyiktől a legtöbb pluszt kaptad az életben?

– Metaforikusan szólva, ez egy szép lánc, amelyben a szemek tulajdonképpen egymásba illenek, összekapaszkodnak. Talán van egy ilyen isteni sugallat, hogy ha valami véget ér, kezdődik egy másik új, ezért ritkán van hiányérzetem. Ha mégis akad, hát megvalósítom. Ugye milyen egyszerűnek tűnik?! Ehhez azért sok-sok idő, energia, impulzus társul. A legnagyobb elégtétel a megvalósításig megtett út, az azzal járó adrenalin. Aztán jöhet az újabb kihívás... De ha jól meggondolom, a bő 25 évi televíziózás teljesítette ki legjobban az életemet. Persze tanítani is nagyon szerettem, szeretek a mai napig, ez tart fitten, fiatalon. Sok kiváló tanítványom van. Talán a kettő együtt.

– Mindez már múlt idő, de te most is nagyon aktív vagy...

– Az életem értelme a kreativitás, és amíg jó, amíg élvezem, és látom a szépségét, hasznosságát, addig csinálom. Utána pontot teszek, és végleg befejezem. Talán szerencse, hogy a legkisebb nosztalgia sem marad bennem. Az utóbbi időben kulturális utakat is szervezek. Kezdő tanár koromban elvégeztem egy idegenvezetői tanfolyamot, az ott tanultakat próbálom most felhasználni. Azt vettem észre, hogy fontos az embereknek, hogy okosan megszervezett úti programmal szembesüljenek. No, azért rengeteg munka, utánajárás és szervezési gond áll egy sikeres kirándulás mögött, de én nagyon szeretem a kihívásokat. Ezek az utak kicsit nevelő célzatúak is. A kiruccanásokon tapasztalom, hogy ha eljönnek olyanok, akik még nem voltak, kívánkoznak a következőre is, mert olyan élményekben van részük, olyan dolgokat látnak, hallanak, ami számukra megnyit egy új világot. Kitágul a látóköre és kialakul egy igény a világ megismerésére. Könyvből megtudni valamit valamiről, vagy a saját szemeddel a helyszínen látni, megtapasztalni óriási különbség. Az emberek évtizedes bezártsága, elszigetelődése így oldódik. Világot látni nagyszerű dolog!